Katerina Forest: Gyere velem

Gyere velem, vezetlek.

Elviszlek innen,

ebből az álomvilágból.

Látod, lefelé megyünk,

kiléptünk a csillogó világból.

A szürke köd ragacsa ránk

száll,gyomrod görcsben,

az éhség mardossa belül.

Ruhád fodrát letépi az ág,

csupasz karod felsebzik az

indák. Gyere velem, vezetlek,

ez egy igaz világ, ez vár rád.

Pihenjünk, nézz előre, és nézz

hátra. Kell a meditáció.

Elmélyülten koncentrálj egy pontra.

Hallgasd a folyó síró hangját,

mikor vonszolja hátán a hordalékát.

Használj maszkot, hogy levegőt kapj,

tartalékold az erőd!

Szükséged lesz rá, ez egy új világ.

Azt mondod, nem kérsz belőle?

Már késő, te alkottad meg,

kezdj benne új életet.

Fáradt madarak

Nóri megszokta, hogy folyton kihívásokkal kell szembenéznie. Eljött az az idő amikor Ferenc oldalán nyugodtabb kiszámíthatóbb életet élhetett volna. Mégis a fene nagy világváltó terveiről képtelen volt megválni. Elkötelezte magát újból, eleinte bele sem gondolt, hogy ez egy száguldó körhinta lesz, ami felőröli a magánéletét, de sérülések nélkül kiszállni sem lehet belőle. Azokban a napokban csak egy dolog lebegett a szeme előtt, hogy sikerült olyan munkát választania, ami tele lesz majd sikerélményekkel. A telefonhívás utáni napon elindult, hogy találkozzon a gyermekekkel. Három vadidegennel, akiket más választott ki számára. Mindegy, hogy gyermek vagy felnőtt, szimpátia vagy van, vagy nincs. Az első percben rájött, hogy hiányzik belőle az a felemelő érzés, ami végig kísérte a hozzájuk vezető úton. Próbált velük beszédbe elegyedni, de nem sok sikerrel járt.
A tizenkétéves fiú arcán, ahogy vizslatta Nórit, végig lekezelő, gúnyos mosoly bujkált. Nyeglén, félvállról válaszolt a kérdéseire. A húga hat éves lehetett, szőkésbarna vállig érő hajjal. Merev testtartással ült a nagy tesója mellett. A kisöccsük izgett- mozgott, nagy kék szemeivel hol Nórit, hol a bátyját figyelte. Legszívesebben megfogta volna a kislány kezét: -- Na fiúk, ti itt maradtok, én csak őt viszem! -- de nem tehette meg, testvéreket nem lehet szétszakítani. Egyszerre három gyerek? Hazafelé már szorongott a gondolattól.

Elhelyezési tárgyaláson mint égből a villámcsapás, közölték vele, hogy jelentkezett egy gazdag rokon, folyamatban van nála a környezettanulmány. Széles mosollyal megnyugtatták, hogy haza viheti a gyerekeket arra az egy hónapra, ne legyenek a befogadóban. Alig tudta leplezni a csalódását, a mérgét. Gondolatban mindig azzal játszott, hogy aki hozzá kerül, az örökre vele marad. Még akkor is hitt benne titokban, amikor a továbbképzésen azt tanították, hogy ők csak egy állomás lesznek a gyermekek életében. A kötődés lehet szoros, de nem lehet visszavonhatatlan. Bármikor, bármelyik nap, jöhet a szülő, hogy visszavigye őket a családba, vagy jelentkezhet egy családtag, ha felébred a lelkiismerete. Azon a napon észrevette magán, hogy az álmai szakadnak, foszlanak. A tudata megpróbált ugyan fércelni, újra összeilleszteni, de a végeredmény csak foltvarrásnak volt jó. Lehet színes és izgató, de nem lett egységes később sem. Rájött, hogy ez nem arról szól, hogy ő mit gondol, hogyan képzeli, mit akar.
De nem volt más választása hazavitte a három gyereket.

Mivel a testvérek tudták, hogy elkerülnek egy hónapon belül tőle, még alkalmazkodni se akartak. Nóriban is kialakult egyfajta ellenállás: miért törje agyon magát, ha csak szálló vendégek nála, olyanok mint a fáradt madarak, akik leszálltak pihenni a viharos tengeren egy hajó fedélzetére. Pár nap, és hess, elrepülnek.
A család rangidőse Sanyi irányította a balhét mindennap. A kicsik minden szavát lesték, utánozták. A nagyfiú élvezte ezt a szerepet. Turkált az ételben, húzgálta a száját, ezt se szereti, azt se szereti.
– Mi ez a kaja? – vonta őket kérdőre, amikor elébe tették a zaftos pörköltet pirított tarhonyával – Elegem van a húsból, már unom, otthon is mindig ezt kellett enni!
Tudták az igazságot, hogy éheztek, hogy nem ettek főtt ételt, de kényszeredetten csak mosolyogtak a fiú lekezelő modorán.

-- Nem muszáj megenned, egyél csak szimplán tarhonyát savanyúsággal. Kata átvette a bátyja stílusát, eltolta maga elől a tányérját .

-- Én is unom ezt a kaját! 

Majd az idő elrendez mindent – gondolta magában, és úgy tett, mint aki észre sem veszi az örökös provokálást.
Egyedül a hároméves szőkeség, Béci érintette meg a lelkét. Nagy kék szemei, örökké sírásra görbülő szája, felébresztette az anyai ösztöneit, érzelmileg egyre közelebb kerültek egymáshoz. Béci adott erőt, hogy ne veszítse el a reményt, eljön még az a nap, hogy meg tudja őket szelídíteni, mint a mesében a kis herceg a rókát.
Augusztus volt, a fák alatti fűben lehullott almák piroslottak, gyönyörű késő nyári virágok bódították a kertben pihenőt. Az első napokban nem akart rájuk erőltetni semmit. Igazából csak az alapfokú higiéniát követelte meg. Még ez is sok volt nekik, nem értették miért kell mindennap megfürödni, fogat mosni. Azon a napon a nap melege felért a hajszárítóéval, ezért mikor megmosta Kati haját, kiültek a ház elébe. Ott fésülgette a kislány szőkésbarna fürtjeit. Fésülgette, addig fésülgette, hogy észrevette ők a tarkójánál szaladgáló bogarakat. Rendesen kiakadt tőlük, nem ismerte a fejtetűt, a bolhát igen, a cica, kutya néha megörvendeztette vele, de a tetűt, azt nem. Ferenc abban a pillanatban érkezett haza, kétségbeesve hívta magához:

– Jaj, jaj, nézd! Kati fején bogarak szaladgálnak!
– Jól van, nyugodj meg... ez csak tetű -- jegyezte meg higgadtan, mikor odahajolva megnézte ő is a kislány hajában futkározó bogarakat.
– Tetű? És az ragályos, azaz elkaphatjuk mi is?
– Hát igen, el. De most visszamegyek a gyógyszertárba, hozok tetűirtót.
Mire visszaért, a gyerekek szobájában mindent felforgattott. Eszeveszett porszívózásba kezdett, húzta az ágyneműt lefelé, dobálta válogatás nélkül a mosógépbe. Legszívesebben az egész szobát begyömöszölte volna a mosógépbe. Félszemmel látta, hogy a három gyerek kárörvendően figyeli, mennyire megrémült egy-két vacak tetű miatt. 

Fáradságos munkával sikerült megszabadulni a tetűktől, de ezzel párhuzamosan észrevette, hogy Béci egyre nyűgösebb, napok alatt szemmel láthatóan terjedt valamiféle kiütés rajta. Látott a gyereken piros foltokat, mikor elment értük az intézetbe. Rá is kérdezett a gondozóra, de az szűkszavúan megnyugtatta.

– Az orvos megvizsgálta, ez csak egy kis bemelegedés, majd elmúlik.
De nem múlt el, a lába között, az ujjai között, egyre jobban terjedt. Aztán észrevettem a másik kettőn is.

Hétvége volt, kihívták az ügyeletes orvost, mert Béci egyre nyűgösebb sírósabb lett. Megvizsgálta mind a hármat, beutalót írt a bőrgyógyászatra.
– Elég, ha a nagyot viszik, egyforma a betegségük, a két kicsit ne is törje, úgy írom a beutalót, hogy három gyerekre kell a gyógyszer.
– Na, csak ez hiányzott, tetű után egy fertőzés, mi jön még ezután?-- dohogott magában aztán elterelő hadműveletként, hogy megnyugtassa magát, hozzáfogott almás rétest sütni. A sütemény fahéjas illata köré csalta a gyerekeket, ott üldögéltek, nézték minden kézmozdulatát. Kati még segíteni is akart, de nem engedhette, hisz fertőzés volt a kezén.
– Majd máskor, most sietek – hárította el a segítséget. Tudta, hogy ezzel megszakította azt a pillanatot, amivel közelebb kerülhettek volna egymáshoz. A süteményevés feloldotta végül a feszültséget. Gondosan félretett egy adagot az útra.
Másnap Sanyival indult a városba. Észrevette milyen alázatosan vállalkozott az utazásra. Ketten lesznek egész nap, mégsem látta rajta, hogy bántja a dolog, türelmetlenül várta. A bőrgyógyász megvizsgálta a kezét, fel se nézett, csak mogorván megjegyezte:
– Tisztátalanság az oka, asszonyom a gyerekei rühesek.
Majdnem elszédült, csak a kimondott szót hallotta –„ rühesek!."
Gépiesen elvette a receptet, lehajtott fejjel hallgatta az orvost, aki oktatta, hogyan kell bekenni a fertőzött bőrfelületet, mire kell vigyázni a kezelés alatt. Nagy nehezen mégis megszólalt, talán mert szúrósan nézett rá az orvos: -- Doktornő, azt hiszem félreértés van, nem nálam kapták el a gyerekek a fertőzést.
Megkönnyebbülten látta az arcán, hogy az orvos tudta, nem ő él mocsokban.
– Mindenkit lefertőz a családban, ha nem tartja be, amit mondtam – szólt utánuk, mikor mentek kifelé.
Mikor kiértek a folyosóra, szólt Sanyinak üljön le, egyen a rétesből, neki a mellékhelyiségbe kell menni. A hideg vízben megmosta a homlokát, hogy észre térjen. Egész kiskorától ismerte a szegénységet, mégse volt a családban rühös senki. Kissé megnyugodott, kiment a folyosóra, kereste Sanyit, de az nem volt sehol. Eltűnt a rétessel együtt. Kereste egy darabig mindenütt, végül felhívta a gyermekvédelmet.
– Sanyika? Itt van, azt mondta elengedted, hogy meglátogassa a régi gondozónőjét, Magdikát, hozott neki almás rétest is.
– Almás rétest küldtem Magdikának? A gyerek rühes, tudjátok mit, úgyis megy a gazdag rokonhoz, maradjon is ott Magdikával!
Hiába kérték, hajthatatlan maradt. Jóval később kiderült Sanyi minden turpissága. Azért volt olyan csibész, mert vissza akart kerülni a fiatal nevelőhöz. Nem tudta elfejteni a kedves szavait. Az első ember lehetett ez a nevelő, aki megérintette a szívét. Ezért volt nála olyan gonosz, ezért vette rá a két kicsit szemét dolgokra, hogy törjék be az ablakot, lökjék meg a tévét. Minden napra jutott egy gonoszság tőle. Azt akarta, hogy utálják meg őket, mert vissza akart kerülni az otthonba. Ez a nap meg Isten ajándéka volt, még süteményt is vihetett a kedves nevelőnek.
Egyedül ment haza. Kati kétségbeesett mikor meglátta.
– Elmenek innen, elmenek én is! – kiabálta, kiszaladt a ház elé és mászott fel a kerítésre. Utánament. Nem szedte le a kerítésről, fáradt volt és csalódott.
– Jó, menjél el, de előtte szedd össze a ruháidat. Ne hagyj itt semmit.
Kati beszaladt, nagy elhatározással elkezdte pakolni a ruháit, de csak az ujjakat. Béci ment utána, nem értette mi történik, csak azt fogta fel, hogy Sanyi nem ment vissza. Mikor látta, hogy Kati is menni akar a félelem teljesen eluralkodott rajta. Kati magához ölelte az összes új ruháját.
– Ne pakold a szép ruhákat, csak azt viheted, ami rajtad volt mikor bevittek az átmenetibe – szólt halkan a kislányra. Kati letette a ruhákat, lekuporodott a földre, csendben sírdogált. Béci mellé ült, nézte a nővérét, majd felnézett Nórira és neki is sírásra görbült a szája.
– Na, jó, ha ma nem indulsz világ körüli útra, amit nagyon helyeslek, mivel még azt sem engedted elmondani, hogy egyáltalán mi történt a mai nap, lehetne vacsorázni! Közben beszélgethetünk arról, hol van most a tesótok. Ki tart velem? – nevetett rájuk.
A két gyerek egyszerre állt fel és elindult utána a konyhába. Aznap éjjeltől minden este bepisilt Kati az ágyában

 Értetlenül szembesült az orrfacsaró bűzzel reggelente a gyerekszobában.  Kellemetlen szaga volt a kiváltott kenőcsnek is. A doktornő utasításait szigorúan betartotta, magas hőmérsékleten kimosott mindent, amivel addig érintkeztek és átvasalt minden ruhát. Reggelente a büdös kenőcs illata mellé betársult a pisi erős szaga. Így ment ez mindennap, kenegetés, bepisilés. Mindenhonnan tanácsot kért, jöttek is a jobbnál jobb tanácsok:
– Ne adj este vizet neki – mondta a szomszédasszonya.
– Ébreszd fel többször, hogy menjen vécére – tanácsolta az egyik ismerős.
Az egész lakás kezdett egy aluljáró mellékhelyiségére emlékeztetni. Csak ide ne jöjjön senki, édes Istenem! Mit mondok, mi van itt? – könyörgött magában. Vásárolt gumilepedőket, az volt eleinte a legjobb ötlete. Tudta, ezzel is vinnie kell orvoshoz, de milyen orvoshoz? Talán urológushoz, vagy pszichológushoz?
Aztán rájött orvos nélkül is a kiváltó okokra. Egyik este rémálmok kísértették Katit. Dobálta magát az ágyban, jajgatott. Mikor meghallotta szaladt megnyugtatni.
– Ne anyu, ne! – kiabált a kislány, és az egész testéről folyt a víz.
– Mit ne? – kérdezte meg önkéntelenül az alvó kislányt. Mintha hipnózisban lett volna, válaszolt a feltett kérdésre.
– Anyu megy a padlásra, viszi a kötelet, már megint fel akarja magát akasztani!

Búcsú a lélektől

Mikor eljött a temetés napja, már úgy érezte nem kellett erősnek lennie, már oda tudott figyelni saját gyászára, az ürességre, amit az anyja halála hagyott maga után.
Emlékeiben ott élt az utolsó nap, amikor megsértődött. Aznap a vacsoránál szokásosan fejtegette, milyen szenvedés az élete, mennyi fájdalom éli fel a testét, lelkét. A férje nem szerette, ha étkezés alatt betegségről, negatív dolgokról beszéltek hozzá.
Igazából őt is zavarta, de már megszokta az anyja folyamatos kimerítő beszédét– „itt fáj, meg ott fáj, nem sok van már hátra... vár apátok odaát".
A férje akkor se volt jó passzban, ingerülten szólt rá az anyjára.
– Hagyja már abba a siránkozást anyuka, tizennyolc éve halálát kelti, szegény apósom nem panaszkodott, mégis őt temettük el. Nem hal maga meg, együnk már nyugodtan!
A mama megsértődött, feltápászkodott az asztaltól, indult a szobája felé. Az ajtóban megállt, nem fordult vissza, csak maga elé beszélt.
– Drága fiam, nemsoká megtudod te is, mi a fájdalom.
Bement a szobájába, igazgatta a nagy dunyhát. Sose vált meg tőle, még nyári melegben sem. Ilyenkor mindig egy tálcán kenyeret, vizet vitt utána, a gyógyszereit ezekkel szedte be.
Végezte a dolgát, jött ment, egyszer mikor a mama ajtaján bepillantott, az látta, hogy az anyja el van dőlve a nagy dunyhában, a tálca meg a földön.
– Ejnye, anyám, hát elaludt... minden a földön van! - lépett be hozzá.
De az anyja nem aludt, a szeme nyitva volt, erőltetve próbálta a nevét mondani, de csak artikulátlan szavak törtek elő belőle. Azonnal hívta az orvost hozzá, aki megállapította nála az agyvérzést. Ezután három hónapig küzdöttek az életért, bizakodtak.
A legborzalmasabb az volt Nóri számára, amikor már enni se tudott, néha olyan mozdulatlanul feküdt hosszú ideig, mint aki már nincs köztük. Olyan volt ez a három hónap, mintha egy mély kút fenekén ült volna, nézett felfelé egy fénysugarat keresve, de csak a sötétséget látta. Nem volt kiút belőle.
A férje nagyon megbánta utolsó szavait, odament az ágyához kérte, hogy ne haragudjon rá.
– Már elhiszem, hogy beteg volt, gyógyuljon meg meg mama – mondta bűnbánóan a tehetetlenül fekvő anyósának.
A temetés után az egyik este, mikor ágyba került, és fáradtan mély álomba zuhant, arra eszmélt, hogy kaparászást hall az ajtó felől. Aztán lassan kinyílt az ajtó, hallotta azt is, hogy valaki belép rajta. Lesokkolt a rémülettől. Fel akarta kapcsolni az éjjeli lámpát, kiabált a férjének – Ébredj, valaki bejött hozzánk!
De nem engedelmeskedett a karja, ólomsúlyokkal nehezedett az ágyra, hang se jött ki a torkán, a szíve majd kiugrott a félelemtől. Csak a szeme volt tágra nyitva, erősen figyelt az ajtó felé. A fotel nyikorogva mozdult mellette, hirtelen hűvös levegő áramlott az arcára. Érezte, hogy valaki fölé hajol. Arra ébredt, hogy a férje rázogatja.
– Ébredj már fel, mi van veled, úgy nyüszítesz, mint a kiskutya!
Magához tért, egész testében remegett.
– De hát nem alszom. Nem hallottad, hogy segítségért kiabáltam? Itt járt anyu elköszönni – nyögte ki végül.
– Honnan tudod, hogy elköszönni jött? Ezt a butaságot...
– Mert tudom. Nem jön többet. Azt is.
Tudta, hogy ébren volt, hogy nem álmodott, hisz annyira valóságosan élte át a történteket.

Némaság

A kamionsofőr megrökönyödött amikor megtudta, hová akar visszamenni Pisti, azonnal rájött, hogy gond van a fiú körül.
– Jól van öcskös, hazaviszlek, szállj be – nyitotta az autó ajtaját.
De nem hazavitte, hanem a közeli város rendőrségére.
– Hoztam egy gyereket, az autóúton csavargott a sötétben, vigyék haza. Te meg ülj le fiam, jó helyen vagy, ennyit tehettem az érdekedben. – szólt a fiú felé fordulva és megemelte a sapkáját.
A rendőrök kikérdezték Pistit, mit keresett az elhagyott autóúton éjszaka. Ugyanúgy meglepődtek mint a sofőr, mikor a gyerek elmondta, honnan indult el. De azt nem volt hajlandó elárulni, miért vette nyakába a világot. Nagy kék szemeivel csak bámult rájuk, mint aki süket is néma is.
– Legalább telefonszámot tudsz adni, hogy szóljunk a családodnak? – kérdezte az egyik rendőr.
– Mindenkinek tudom fejből – mondta akkor büszkén Pisti, és már sorolta is a gyámjának és Nórinak a telefonszámait.
A rendőrszázados telefonált, először Nóri számát hívta fel.
– Itt van egy fiú, ő mondta, hogy ezen a számon elérjük a családját.
Nóri megköszönte és kérdezte hogy van Pisti.
– Nincs semmi baja, de azt nem tudjuk mi okból szökött, nem mondja meg, de gond van, ez már másik terület, mi csak a járási rendőrségnek visszük le reggel, majd azok átveszik, ők viszik haza a világjárót.
Nóri hallgatta a tömör választ és kissé megnyugodott, életben van, meg van a világcsavargó. Ő sem tudta  felfogni, hogyan keveredhetett el olyan messzire a fiú.
Pisti ott aludt reggelig az őrsön, nézelődött, figyelte az éjszakai életet a rendőrök örökös jövés-menését. Nagyon megtetszett neki a rendőr élet.
Nóri ült még egy darabig magába roskadva, csak úgy kavargott benne a sok kérdőjel. Nem tudta a választ, nem értett semmit. Arra gondolt, biztos ő az oka, nincs felkészülve a tinédzserek reakcióira. Saját magát hibáztatta. Rászólt a gyerekekre, akik körülötte dőltek, borultak fáradtan, aggódva – Menjetek aludni, holnap iskola, nem tudtok felkelni, megvan Pisti végre, mindenki megnyugodhat.
– És Te? – kérdezte Ági, aki hatalmasokat ásított, de nem mert elmenni aludni, míg a többi ott maradt Nóri körül.
– Én maradok, nem tudok aludni – nézett rá és a szeméből harag villant Ágira, felemelte a kis Tomit, aki már elaludt az ebédlő foteljában, indult vele a szobák felé.
– Anyu – szólította meg Lili – feküdj le te is, már biztos nem lesz baja.
– Nem, Lili, te még ezt nem érted, de nagyon nehéz elrendezni a gondolataimat, nem tudnék aludni, de nincs semmi baj, ne aggódj -– simogatta meg az aggódó kislányt.
Reggel kilenc óra körül állt meg a rendőrautó a ház előtt. Két járási rendőr kísérte Pistit haza. Kérdezték az adatait, mióta van nála a fiú.
– Kérem, hogy mondja el, mi történt, miért csavargott el hazulról? – tette fel a kérdést a rendőr, mikor írta a jegyzőkönyvet.
Nóri, Pisti fáradt, sápadt arcába nézett, aztán a rendőrre.
– Én nem tudom, talán a nevelt fiam, ő tudja a választ, neki tudnia kell.
– Semmit nem mondott asszonyom, csak azt, hogy haza akar jönni, nem furcsa egy kicsit? Na, itt írja alá – nyomta Nóri elé a papírokat.
Mikor a rendőrök elmentek, Pisti felé fordult.
– Miért, Pisti, miért mentél el, igazán beszélhetnél már róla.
Pisti csak nézett rá, beszélt a szeme, de nem szólt a szája.
– Gyere, fiam, egyél, biztos éhes vagy – törődött bele a némaságba Nóri – majd elmondasz mindent, ha itt lesz az ideje, igaz?

Már szinte furcsa volt, ha egy nyugodt hét telt el. A világjáró mindig útra kelt. Nóri résen volt, ha később ért haza, már kereste. Volt oka rá. Egyik nap felpattant a kerékpárjára, és meg se állt negyven kilométeren belül.
Akkor nem a rendőrök vitték haza,  defektes lett a bicikli, kénytelen volt az útról letérni, más járművet keresni. Pedig elszánta magát, hogy nagyon messzire fog jutni, nem stoppolgat az út mellett, kerékpárral bárhova eljuthat. Lelki szemei előtt látta a rendőröket, amikor megkapják az értesítést, ülnek a szirénázó autóba, keresik égen-földön. Majd ha rátalálnak, megint csodálkoznak, hogy milyen nagyot cselekedett. Látta magát a rendőrautóban, hallotta, hogy a rádióba beszél a rendőr – Megvan a fiú, ne aggódjanak… mert biztos aggódik mama megint – Mama meg eldönthet mindent egyszer, hogy ő nem hibázott olyan nagyot. Muszáj, hogy döntsön. Ági nem szereti, már rég tudja, egy megátalkodott… csak röhög azóta is rajta.
Letért a főútról, már sötétedett, nem volt világítása, a lapos gumival nehéz volt tolni a biciklit. Fényeket látott, arra indult, kezdett félni a bokros földes úton. Néha megállt, lemeredt, mint a szobor, aztán megnyugodott, mert felismerte, hogy a sötétből csak a kuvik hangja szólt. A zörgések egyre szaporodtak, azt hitte követi valaki.
Végre meglátta a kivilágított épületet. Síneken ment át, egy falu vasútállomásához jutott.
– Ez jó, van váróterem, meg kuka is – gondolta, mert nagyon éhes lett.
– Reggel mama azt ígérte, megsüti a krumplis lángost, biztos megették a részem – tört rá az emlék, de elhessegette – a mama elteszi a részem, ő nem olyan.
Odaért az épülethez, a biciklit letámasztotta, bement a váróterembe, keresett egy sötét sarkot, leült egy padra. Elfáradt, már a fáradság angyala bebujt a hóna alá, dorombolt, mint az otthoni cirmos cica, a szeme le is csukódott. Álmában krumplis lángost evett, sok tejfellel, reszelt sajttal. A szája szélén kicsordult a nyál.
Arra riadt csak fel, hogy valaki megrázta a vállát. Egy fiatal, mosolygós, szőke nő hajolt aggódva fölé.
– Hova utazol, ilyen későn?
– Hát, haza – mondta Pisti a világ legtermészetesebb válaszát.
– De hol a haza? – faggatózott tovább a pénztáros.
– Háté, mamámhoz – válaszolta Pisti.
Nagy nehezen kifaggatta, hova is tart Pisti, hol az a haza. Mikor megtudta, melyik faluba és kinél lakik, összecsapta a tenyerét.
– Hát én is odavaló vagyok, ismerem a nevelőanyád, mindjárt felhívom telefonon.
Mikor Nóri felvette a telefont, nagyon megörült, csak azon csodálkozott, miért a másik megye felé vette most az irányt a világjáró fia. De a válasz, kérdezés nélkül jött a telefonból.
– Mami, ne szólj a megyei rendőröknek, mert már haragszanak rám.
– Dehogy szólok, csak a gyámodnak, hogy jössz haza – nyugtatta Nóri. A pénztáros falubeli hölgy feltette biciklistől a vonatra, utánvéttel. Mikor hazaért és belépett az ajtón, mosolygott.
– Szia, mama, megyek fürödni – hajnali kettő volt –, ugye hagytál lángost nekem?
– Hagytam hát – mondta Nóri megkönnyebbülve, nem veszekedett, csak halkan megjegyezte – Remélem, Pisti ez volt az utolsó olyan utad, amiről nem szóltál előre.
– Nyugodj meg mama, holnap nem megyek sehová – mondta Pisti komolyan, közben falta a kihűlt lángost.
Két nap múlva újra elindult.

A gomba

A reggeli napfény végig kúszott a mocskos ablaküvegen, belopta magát a falakra, végül megpihent a rongyok alatt alvó kisfiún. Tomi felébredt, felült az ágyában. Látta, hogy az anyja már elment, csak Pisti szuszogott mellette a rongyok alatt.
Nem nyugtalankodott, tudta, hogy hova ment el az anyja.  Az öreg Éva nénihez járt egy héten kétszer segíteni. Takarított, mosott rá, elment a boltba, és ezért a munkáért mindennap kapott egy kis ennivalót. Általában kenyeret, tejet, ételmaradékot, de mindig vitt haza valamit. Már régen elmehetett, sose ébresztette fel őket, addig is nyugton voltak. Tomi egyre éhesebb lett. A szoba hideg volt, forgolódott, a derekát megszúrta a rozzant heverő törött rugója. Irigy volt a bátyjára, aki már tíz évesen jobb ágyban aludt, mint ő, Pisti ágyában csak gödrök voltak, nem szúrt, mint az övé. Az éhség mardosta a gyomrát, felkelt, ivott egy nagy pohár vizet. Az anyja azt szajkózta mindig, ha nem volt ennivaló a házban – A víz veri az éhséget.
Aztán újra lefeküdt, megpróbált aludni. Nem lelte a helyét, erősen behunyta a szemét közben ütemesen jobbra balra mozgatta a fejét. Felébredt a bátyja, felöltözött és kinyitotta a betört üvegű ablakot, kilépett rajta.
– Mindjárt jövök – szólt vissza – maradj az ágyban!
– Méész kkukázni? – dadogott halkan Tomi, félt a teljes egyedülléttől.
– Öhöm. Hátha kidobták már a szemetet – felelt vissza amaz, és eltűnt a szeme elől.
Nagyon lassan múlt az idő míg megérkezett a bátyja. Belépett az ablakon, fontoskodóan vigyorgott az öccsére.

-- Bújj már elő, vagy nem vagy éhes?

Pisti zsebe, a keze tele volt ennivalóval. Nagy lakomát csaptak, szerencsés volt a felderítő út, még szívószálas üdítőt is hozott, félig volt, meg félig romlott almát, szendvics darabokat. Jó kukát talált. Igaz biztosra ment, oda ahol módosabbak laktak. Néha nem sikerült időben odaérnie, nem csak ő ismerte hol dobnak ki ehető élelmet. Volt amikor elzavarták, megfenyegették a hajléktalanok. Jól laktak és  visszabújtak a rongyok közé a hideg elől. Mikor hazaért az anyjuk, már az ajtóban szidta az öregasszonyt.
– Egyre fukarabb a banya, már azt hiszi, csak ingyen megyek! – hangoskodott.
– Cigire adott pénzt, meg csak kenyeret, itt van, ni, egyetek!
– Nem baj, egyél, mi már ettünk – nyugtatta meg Pisti.
Az anyjuk rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, szélesen elvigyorodott.
– Kint voltál az utcán, mi? Hagytatok nekem, vagy mind felzabáltátok?
Kotorászott a hulladékban, elégedetten eszegetett.
– Neked meg hogy néz ki a fejed? Na, gyere, megnyírlak! – nézte Tomi nagyra nőtt, kócos, fekete haját.
Tomi kiskora óta félt a nagyollótótól amivel az anyja a haját nyírta. Egyik helyen rövidebbre nyírta, másik helyen hosszabbra. Kit érdekelt, őket nem az biztos. Nem volt fontos nekik soha semmi. Az se volt érdekes, hogy milyen ruha van rajtuk, bokáig érő vagy felgyűrt, kétszer nagyobb nadrág. Egy zsákból öltöztek, amit szomszédoktól, vagy épp onnan kapták ahol takarított az anyjuk, vagy azt is kukázták az utcán. Volt a lakásban fürdőkád, de nem fürödtek benne, az is tele volt rongyokkal. Az ablak ki volt törve már évek óta, egy matracfélével barikádozták el a kinti hideget. Tomi még kicsi volt, csak hét éves, nem foglalkoztatta, hogy jó-e ez az élet nekik, hogy mások nem így élnek. Ebbe szocializálódott, ezt ismerte, nem volt összehasonlítási alapja.
Mikor kész lett a remekmű megforgatta az anyja.

 – Na, hogy nézel ki gyerek? Mint egy császár!

 Röhögtek, felszabadultan, tiszta erőből, mintha egy vicces jelenetet hallgatnának a kabaréban. Össze dobálták a holmijukat, indultak a városba, Tomi óvodába, Pisti iskolába. Az anyja ilyenkor nem kísérte Tomit, Pisti dolga volt a kistestvérre vigyázni. Az óvodát szerette a fiú, leginkább az ebédért, amit ingyen kapott.
A szomszéd szobából előjött borostásan az anyjuk bátyja. Fél éve költözött hozzájuk. Emlékeztek nagyon arra a napra, mert  fűt fát ígért, hogy mennyivel könnyebben élnek majd, ha ő ott lesz velük, csak fogadják be. De az ígéreteket hamar elfelejtette, csak a sarki kocsmát nem. Este se egyedül ment haza, részeg volt, mint mindig. Szétnézett a kenyérmorzsás asztalon, vakaródzott, álmosan megkérdezte.
– Nem maradt valami?
– Mennyéé keress magadnak, jó, hogy nem a gyerek kukázik a beledbe! – mordult rá az asszony.
– Takarodjál mán, hogy beszélsz velem, add meg a tisztességet! – kiáltott vissza a bátyja ingerülten. Sietett, mosdatlanul kabátot vett magára, elindult hazulról.
Az anya is elindult munkába, hívták egy másik helyre, reménykedve lépegetett a másik utcában lévő bérház felé. A szeme a járda szélét pásztázta, elégedetten szedegette felfelé a nagy csikkeket, rakta mohón a zsebébe. Szerencséje volt, a házmester nem csapta be, délutánig dolgozott egy kövér asszonyságnál. Igaz, idegesítően egész nap felette állt, vigyázta a kezét, nehogy elemeljen valamit. Már- már ott tartott, hogy lecsapja a súroló rongyot és kimondja, amit gondolt: Menyen már a picsába, ne bámulja folyton, ő szegény, de sose lopott!  Ha lopott volna egyszer is, nem ajánlanák dologra. Van ő neki magához való esze.

De nem szólt szerencsére. Mikor végzett az asszonyság ezer forintot adott meg ennivalót.
– Jóravaló ember maga, mondták, hogy van két fia, na itt van ez is, vigye nekik haza – nyomta a reklámszatyrot a kezébe – Majd hívatom, ha kell kedveském.
Megelégedett és boldog volt, könnyűvé váltak a léptei míg hazafelé tartott. Otthon azonnal megnézte mit pakolt az asszony a szatyorba. Volt benne só, cukor, olaj, meg egy csomag száraz tészta.
– Mi a fene ez? – vette ki az utolsó darabot, egy konzervdobozt – Gomba? Na, micsoda finomat főzök ma! – örült meg a szerzeménynek.
Hozzá is fogott tüstént, sietve főzött mert mennie kellet Tomi elé az óvodába.
Hamarabb ért haza a testvére mint ők, mindent megevett előlük. Mikor az asszony hazaért és felemelte nagy boldogan a lábasról a fedőt, csak az alján gyöngyöző pirosló zsírcseppeket látta. Egy világ omlott össze benne. Hisztérikus artikulálatlan üvöltésbe kezdett.
– Elegem van belőled, takarodj innen! Képes voltál a gyerekek elől felzabálni a kaját! Menjél, menjél el innen! 
A férfi akkor is részeg volt. Kiegyenesedett és megállt felette, hallgatta egy ideig. Majd erős kézzel elkapta a karját és egy mozdulattal kilökte az ajtón.
– Megmondtam reggel, hogy add meg a tiszteletet, takarodjál te innen!
Tomi az asztal alá bújt, a férfi lehajolt hozzá és rámordult.
– Menjél, húzzál innen te is!
Tomi vinnyogva szaladt kifelé, odabújt az anyjához, aki sokkos állapotba volt, levegőért kapkodott – Nézd fiam a saját lakásunkból dobott ki bennünket. Megkeserülöd még te ezt, várjál csak! – dühöngött, de nem mert vissza menni. Félt, ismerte a testvére agresszivitását.
Leültek a lépcső aljára ott várták meg Pistit. Mikor együtt voltak elindultak ennivalót keresni.
Kóboroltak az utcákon, aztán felmentek a János-hegyre. Fent a hegyen egy bozótos részen letáboroztak, összebújtak, mint a kutyák a vackon. Arra figyeltek fel, hogy lökdösi őket valaki. Egy hajléktalan ember állt felettük, a botjával ellenőrizte, hogy élők e vagy holtak.

Katerina Forest: Valami furcsa ősz

Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.

2015. szeptember 27.

Katerina Forest: Világvége szindróma

Ha nem becsülted eddig  az életed,
miért reszketsz, mi ez a félelem?
Földbe vájt alagutat álmodsz,
hová nem ér el a fenti világ, se morajló
égi zene, se tornádók pusztító ereje,

se tűzvihar, talán a dübörgő hullámok
is átugorják, vacogó fogadtól hangos
üregedben újra tanulod az imát, vigyázz
rám Istenem, többet nem vétkezem,
add vissza az életem!

Szeresd a gyermeked, jó Istenem!
Most már hiába bújsz a föld alá,
ha itt az idő és jön Nibiru, vagy a
végtelen világegyetemben létrejön a
nász, vele a pólusváltás,
fogadd el, hogy kihal a világ.

Ha tűzfüggönyön át nézel az égre,
nem lesz selymes fű, amire léphetsz,
ha nem dalol madár a fán,
minden boldog-perc tovaszáll,
a föld megáll, a hittel szembe állsz.

Vakon bíztál a halhatatlanságban,
most vakít az imakönyv parázsa.
Mit keseregsz?
Eddig se becsülted az életet.
Vedd lazán, új kezdet jön nélküled.

Katerina Forest: Félelmem

Alszik  még a város,  az ódon kövek

közt lapuló porszem sem mozdul,

hiába jajdul a sikátor ölén a szél.

Útjelző lámpák hunyorgó fényében

szitál a hajnali köd, könnyekké válik

a szennyes háztetőn, majd felfénylik

az utca macskakövén. Fázik a lelkem.

Riadok minden hangra, mit zörget

kint a szél, nyikorgó kapuk alján hever

a reggel, átölelve ringatja, mint anya

gyermekét, a nappalom torzszülött félelmét.

Katerina Forest: EL INNEN...

Az est ráborul a tájra
koromfekete köpenye alatt
pihen a föld.
A sápadt Hold fekszik a felhők
mögött.

Surran a tolvaj, halkan
észrevétlen,
mordul a láncos kutya.
Zörög a haraszt, reccsen az ág,
félelem figyel a fán.

Fordulsz az ágyban,
az álom tovaszáll.
Nyitott ablakodban
könyököl a túlvilág.

Nyomsz egy híreket,
kergeted a szellemeket.
Bámulod a képeket.
Pusztítás, tüntetés, éhezés,
válság, ígérgetés.

Ülsz és várod a csodát.
A tolvaj ügyes,
viszi a pénzes ládikád.
Ész nélkül keresed a kulcsot,
hogy nyiss egy másik ajtót,
- El innen….