Translate

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: betegség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: betegség. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. március 28., csütörtök

Haza, ahol még sohasem járt



Szeptembertől magunkra maradtak, kihasználták az időt, meglátogatták Nóri testvéreit. Először a betegeskedő két bátyjával akart találkozni, egyik Pesten, a másik Tatabányán élt. Egyiknek a bánya, a másiknak a martinkemence tette tönkre a tüdejét. Ferenc nem ivott, nem dohányzott, kapott is ezért fejmosást a pesti bátyájától.– Nem jó embert választotált hugi, nem lehet vele egy jót inni, se egy jót dohányozni. Legalább szegény elhunyt Sógorommal inni tudtam, bár ki sem állhattam a komcsi párttitkárját. Isten nyugosztalja szegényt.
– Neked se kéne testvér, már feketébb a tüdőd a földalatti feketeszénnél. Mikor hagyod már abba a dohányzást az ivást? – szólt vissza mérgelődve, nem jól esett neki, hogy még halála után is bántja a férjét.
– Minek erre a kis időre hugi? Mocskos komcsivilág tönkre tette az életem! Ha iszok, nem érdekel semmi. Mire vittük az életbe, na, mondj csak egyet! Na, nem tudsz megszólalni? Te is csóró maradtál, hiába taníttatott ki anyánk. Nem haragszok én már a Sógorra, ő is csak bedőlt ennek a hazug világnak. Erre inni kell! – és ivott, mert hirtelen nyomós oka lett rá.
Reggel ébredéskor viccből elszólta magát a párja.– Na mi van, itt nincs reggeli pálinka?Abban a pillanatban nyílott az ajtó, a tálcán a poharakkal megjelent a testvére. – Már azt hittem itt szobrozok estig. Itt vagyok Sógor, Isten, Isten! Egészségünkre!
Nem lehetett megsérteni. Búcsúzáskor átölelték egymást, ugyanolyan érzésekkel mint kiskorában ölelte. Ő volt aki mindig felkapta kislánykorában a karjaiba és vigasztalta türelmesen, ha eltört valamiért a mécsese.
– Jól van hugi, ne félj, minden rendbe jön, majd meglátod – mondta mikor látta, hogy a könnyeivel küszködik.
Ez volt az utolsó találkozásuk, igaz telefonon sokszor beszéltek még, ilyenkor azonnal észrevette a hanghordozásából, ha épp a sarki kricsmiből ért haza.
– Hol van az a gyökér Sógor, jól bánik- e veled hugi? Mert ha nem, hazamegyek, lerendezem!
Jókat nevetett rajta, volt ideje megszokni a városi proli stílusát, soha nem haragudott meg a különleges aggódásért. Nem telt egy hónap és elmaradt a telefonhívása. Ott álltak a Duna parton a családdal, nézték a hullámok hátán távolba úszó virágszirmokat. A testvérei halálával egyre magányosabbá vált, ilyenkor egy-egy darabot szakított ki a sors a lelkéből, aminek a helye nem gyógyult be soha.
November közepén felhívták a Gyermekvédelemtől.
– Jó lenne, ha bejönnél hozzánk minél előbb, szeretnénk, ha megismerkednél Lilikével.

Lili


Mikor letette a telefont érezte, hogy gyorsabban ver a szíve, izgatott kíváncsisággal telt el az egész napja. Megpróbálta elhitetni magával, hogy ez a kislány nem csak átutazó lesz nála, mint Kata és Béci. Nem tudta önmagának se megfogalmazni azt a különleges szorongást, ami úrrá lett rajta. Hogy oldja a feszültségét hozzá fogott süteményt sütni, ez mindig bevált. Csomagolt belőle az ismeretlen kislánynak is. Reggel a legkorábbi busszal indult a megyeszékhelyre. Vele utazott egy ismerős asszony, aki mindenáron el akarta mondani az összes búját, baját. Máskor vevő volt rá, szerette az embereket hallgatni, de most összemosódtak a szavak, olyan távolról hallotta őket, mintha tengernyi víz lenne köztünk. A gondolatai egy nyolc éves kislány körül forogtak.
Istenem, de lassan megy ez a busz! – türelmetlenkedett végig az úton. Hosszú lépcsősor vitt fel a központi épülethez, elfáradt mire felért. Végre itt vagyok – mondta ki hangosan, amikor bekopogott a gyámügyesekhez.
– Szia! – Nelli a gyámügyes mosolygott ki az ajtón – Gyere, menjünk át a befogadóba. Legyél természetes, ne izgulj, aranyos kislány. Mint minden hozzánk kerülő gyermek ő is sok lelki sérülést hordoz. Beszélgessetek, ismerkedj meg vele. Az előzményekről csak annyit, az apja meghalt, az anyja alkoholista.
Akit elé vezettek, törékeny volt, zöld szemekkel, sötétbarna hajjal, sovány, vékony arcocskával. Egy darabig csak nézték egymást, és Nóri tudta, hogy ez a kislány lesz az első igazi nevelt gyermeke. Nézte és kommunikált vele a gondolataival :Jó leszek hozzád, vigyázni fogok rád... csak most hirtelen nem tudom, hogyan kezdjem el, hogy elfogadj engem.

Lili oda sétált hozzá, leült mellé. Nyugodt volt, nem volt benne semmi félelem.
– Te leszel az én nevelőanyukám? Mondták, hogy ma eljössz hozzám. Szívesen elmegyek veled – kicsi kezét bátorítóan rátette Nóri kezére, és egyenesen belenézett a szemébe.

– Mikor viszel el innen?
– Nem olyan egyszerű az, hogy elvigyelek. Előbb meg kell ismerkednünk, meg sok papír kell hozzá, nagyon sok.
– De már ismerjük egymást! – nézett rá kérdőn a kislány – már egy egész félórája.
Az öreg Ladájukkal leparkoltak a befogadó előtt, amikor vitték haza Lilit. A reggeli köd még tartotta magát, hömpölygött az utca felett, még a nap se tudta áttörni. Bizakodtak, hogy mire mindennel végeznek, a hazafelé vezető útjuk már könnyebb lesz, nem kell félni a rossz látótávolság miatt.
Lilike a szobájában ült az emeletes ágy alsó részén, mellette egy reklámszatyor. Két kis kezét ölébe ejtve, nézte az ajtót kora reggel óta. Nem érzett félelmet, csak kíváncsiságot. Már este összepakolt, nem volt sok mindene, de voltak kis ajándékai, amiket a nevelőktől kapott. Gondosan elpakolt a reklámszatyorba, amit Erzsi néni adott neki. Erzsi néni kicsit sírdogált is amikor odaadta.

 – Ebbe pakolj, angyalkám, holnap hosszú útra mész, jó helyre, ne félj.
A többi gyerek már iskolába ment, csak egy tizennyolc éves hangoskodott lent az ebédlőbe. Mióta a rendőrök bevitték közéjük, megszűnt a nyugalom. Egyszerre nagy csend lett, még a konyhai munka zaja is elnémult – Talán elment mindenki, és őt ott hagyták egyedül – elkezdte a szipogást. Az ablakhoz lépett, lenézett az utcára az emeleti szobából. Minden kihalt volt, csak a szürke köd ragadt a madárpiszkos párkányra. Meglátta Nórit kilépni a ködfelhőből, ott beszélgetett az autó mellett egy férfival. Mint a szélvész szaladt le a lépcsőn, és megállt a bejárati ajtóval szemben.
Lilike elbúcsúzott a nevelőktől. Kényelmesen elhelyezkedett az autóban, és tudálékosan megkérdezte – Ferenc bácsi hány kilométeres a sebességed, milyen hamar érünk haza?
Nóri elfordult a szemében összegyűltek könnyek. Ki ismeri a gyermeki lelket, az alkalmazkodási képességüket, a gyermeki megérzéseiket? Azt mondta Lili, „haza". Hol is volt ennek a kislánynak az otthona, ha most haza tart. Haza, ahol még sohasem járt.



2023. február 16., csütörtök

Sodródás


Amikor egy ember elkezdi a felnőttkori robotot, és reggeltől estig be van fogva a nyomorúság szekere elé, se pihenő, se nyaralás, csak harc a talpon maradásért, egy idő múlva koravénné és fásulttá válik. Nóri is elkezdte a harcot az idővel, örökké a nyomában lihegett a sok el nem végzett munka, ami miatt keserűvé és kiábrándulttá változott. Reggel már öt órakor kelt, otthon még a gyerekek javában aludtak mikor zárta az utcai kiskaput.

Öt kilométert motorozott a munkahelyére, onnan munkaelosztás után haza, ébreszteni a gyerekeit, öltöztetni, reggeliztetni. Minden perc előre meg volt tervezve, nem fért bele semmi rendkívüli esemény, néha borított csak rajta valamelyik fia, ha pont az utcára kilépve jutott eszébe
– Anyu pisilni kell.
Mikor leadta őket az óvodában, iskolában, újra visszafordult a faluból kivezető útra, végig száguldott a kiserdő mellett, négy kilométer után fordult rá a bekötő útra. Bekötött szemmel is meg tudta volna már az utat tenni, minden bukkanót ismert. Takarmányszárító- keverő üzemben dolgozott mint műszakvezető.
Ő is lépkedett a szamárlétrán felfelé, de lassan, bukdácsolva, nem nagy esélyt látott az út végén. Falubeli volt, a családja szegény, körülötte, aki vitte valamire, mind a módosabb családból bukott felfelé.
A legnagyobb keserve az volt, hogy a gyerekei úgy nőttek fel, mint az országút mellett az ökörfarkkóró, nem volt rájuk ideje. Egész nap a rohanás, reggel, este a házimunka, meg:
– Hagyjál már kisfiam, dolgom van.
Szezonálisan csúcsot döntött az üzem, sohasem volt leállás, aratás idején még szombat vasárnap sem. A férje közben elvégzett egy iskolát, még keresettebb szakember lett. Így ő is elfoglalt lett, sose volt ideje a családra.
Nóri már az első perctől szidta a kommunizmust, ami hirdette a „segíts mindenkin, menj és dolgozz ingyen, mert így leszel igaz ember" szlogent, mert saját magán nem tapasztalta a felemelő változást.
Igazából egy szabad vasárnap reggel ébredt rá istenigazán, hogy valami nincs rendben az életükben, amikor végre aludhatott volna kicsit tovább, kintről monoton kopogást hallott.

Kinézett az ablakon, meglátta az apósát, aki meglepetésnek szánta a látogatást, de érkezésekor szétnézett először az udvaron, eldőlt a kezéből a kiskapu. Azt javította, közben megállás nélkül morgott.
– Hogy tűritek a rendetlenséget, a gyerekre is ráeshet!– vonta felelősségre Nórit, mikor kiment hozzá.
Nóri akkor rajta töltötte ki a mérgét, fennhangon vissza válaszolt, hogy nem kellett volna a nagy hitet beleadni a fiába, akkor nem a más házánál javítana, hanem otthon. De még rosszabb lett a helyzet, mert egy nap boldogan ment haza Laci, kis párttitkár lett a nagy mellett. Hatalmas sikerként könyvelte el, elvárta, hogy Nóri is osztozzon az örömében. Hogy még érdekesebb legyen minden, mivel jó szakember volt, kiemelték középszintű vezetőnek.
Az életük kettévált, lassan távolodtak egymástól érzelmileg is fizikailag is. Nórit megőrjítette a tehetetlenség, bármit javasolt, hogy változtassanak, mert érzi, hogy rossz vége lesz a közös életüknek. Laci csak kimosolyogta.
Ő jól érezte magát, gyűlésekre járt, elvégezte a Marxista Egyetemet, otthon csak háló vendég lett.
Egy nap arra ment haza a szüleihez, hogy az apja elszólta magát, éhezne egy kis levesre, mert beteg az anyja, egy hete nem főz neki meleg ételt.
Attól a naptól a szüleinek is főzött, vitte nekik mindennap motorkerékpárral végig a falun, ezzel még leterheltebbé vált. Szétaprózta magát, örökké időzavarban volt. Néha életveszélyes manővereket hajtott végre mikor a segédmotorkerékpárral vitte a fiát az iskolába. Az lett a vége, hogy egy ilyen rohanós reggelen beleszaladtak a rendőri igazoltatásba.
A járdán lemaradva sétáló kisebb fia, mikor meglátta hogy a rendőr megállítja az anyját, éktelen sírásba kezdett.
– A rendőr bácsi elviszi anyut.
– Dehogy visz el, nézd csak! –  berúgta a motort újra, odaszólt a rendőrnek, hogy mindjárt jön, de becsengetnek az iskolában, megkérné ha lehet, addig se ijesztgesse a kisfiát!
Mikor letette a gyereket az iskola előtt és visszafordult, látta, hogy a rendőr sétált a gyerekkel, fogta a kezét. Nóri tudta, hogy meg fogja büntetni, de mikor odaért, intett a kezével a férfi és sarkon fordult, visszasétált az autójához. Talán ráérzett Nóri lelki terhére. Emlékszik, egész nap nem tudott a munkára figyelni, ha szóltak hozzá is robbant, mint a dinamit.
Hogy lehet így gyereket nevelni? Átgondolta százszor, ha rajta múlna, legalább a gyermek tízéves koráig nem engedné a nőket dolgozni. Nem élet ez így, se gyereknek, se anyának.
De az élet csak fokozta önmagát, a mókuskerék meg nem lassult, sőt egyre nagyobb sebességre kapcsolt.
A forgásban lemaradtak a családi kapcsolatok, színét hagyták az ünnepek. Az anyja betegsége egyre rosszabbodott, minden látogatáskor rárakta a vállára az összes fájdalmát.
Egy nap szép csendesen meghalt az apja. Nóri nem várta a halálát, nem panaszkodott neki egy szóval se, hogy beteg.
Laci elment a papért a szomszéd faluba, sokat beszélgetett a tiszteletessel az autóban. Később elmesélte a feleségének, hogy mikor elárulta neki, hogy ő párttitkár, az csak mosolygott rajta.– Mindkettőnknek van nyája a földön fiam.
Lacit ezért a papszállításért fegyelmi tárgyalásra idézték be, nem ülhetett volna egy autóba egyházi emberrel.
Az apja temetésén sokan voltak, szerette sok ember az életében mindig mókázó embert, aki sose mutatta ki senkinek a ránehezedő terhet amit cipelt.
Egy fiatal akácfa mellé ásták ki a sírját, mert az akác volt a kedvenc fája.
A világ lassan kezdett Nóri körül felbomlani, a nagy lelkesedés rózsabokra mögött már bogáncs nőtt, már látta a korrupciót, a jogtalan haszonszerzés kifinomult labirintusát, és kezdte egyre jobban sajnálni a férjét, aki még bízott a rendszer tisztaságában.
Egy nap, mikor elgondolkodva vezette a motorkerékpárt, hatalmasat esett, elütött egy kutyát. A kutya elszaladt, de ő súlyosan megsérült, gerincsérve lett.
A hosszú táppénzes állománya közben döntött úgy, hogy változtat. Kilenc évig ment egy nyomsávban, és nem haladt előre semmit. Laci a jó szakember akkor már presszókba beszélte meg a kollégákkal a napi feladatokat, lassan, de biztosan vált kemény ivóvá, Nóri elől titkolva, aztán már nyíltan is vállalva.
Nóri magához vette az anyját, aki már nem tudott önállóan élni. Leszázalékolták, így tudott gondoskodni róla.
Az anyja betegágya mellől nézte, ahogy bedől a rendszer, megszűnik a termelőszövetkezet, ahogy osztják szét a javakat a haszonlesők.
Az apósa halálhírét hozták hamar, az ő szíve se bírta a nagy veszteséget. Kint állt a háza előtt, belebukott a rózsabokorba, szívinfarktusa lett.
Megszűntek a párttitkári funkciók, oda lett a férje munkahelye is. Laci értetlenül topogott egy helyben, nem értette mi történik. Amiben hitt addig, ami úgy állt előtte, mint egy kőszikla, leolvadt egyik napról a másikra, elmerült a pocsolyába. Semmilyen kiutat nem látott maga előtt. A haverok elmaradtak mellőle, csak az olcsó bor maradt meg, az aztán hűséges barátként mellé szegődött élete végéig.


2023. február 2., csütörtök

Az utólsó éjszaka




 A kisvárosba beosont az est, belopta magát az utcákba, szürke, mocskos fátylat borított a kapualjakra. Ahogy mélyült a sötétség, kipattantak az utcai világítás kis fénykörei. Mint a nyakláncon az opálos gyöngyszemek, ott lebegtek a fényfüzérek, a rothadó tartalmú kukák felett, amiket a házmesterek kitoltak a hajnali szállításhoz, nem törődve a lesben álló hajléktalanokkal, akik reggelre mindig átnézték a tartalmát. Állhatatos kutató munkájukra a szétdobált szemét hívta fel másnap a morcosan ébredő lakók figyelmét. A hajléktalanokkal egy időben a sötétség jótékony leple alatt elindultak a vándorpatkányok, eleség után kutatni. Lassan visszahúzódott a nappali zaj az odújába, átadta a helyét az éjszakai csendnek. Halkan szöszmötölt és szuszogott a város, csak néha hasította ketté a csendet egy-egy mentő vagy rendőrautó szirénája.

A sárgára festett panelház második emeletén, két ablak jó ideje vakon nézelődött az utcára. A ház többi ablakában vakított a villanyfény. Némelyik nyitott ablakból kiszűrődött a televíziók háttérzaja, egy-egy böffentés, hangos beszéd. A betonelemek, mint a szivacs beszívták magukba az esti élet hangjait, aztán kiöklendezték emésztés nélkül, mint az éjszakai bagoly az elfogyasztott csontokat. A sötét ablakú lakásban korán elaludt a két gyermek. A hatéves Mónika szőke hosszú haja szétterült a párnán. Húgát a négyéves Zsuzskát, megint hasra fordulva érte utol az álom. Kis kezében az elmaradhatatlan plüss nyusziját szorongatta most is, mint minden este. Csak az anyjuk nem aludt még, ült a sötét szobában az ágy szélén.

Már mindent összecsomagolt, a szoba tele volt dobozokkal, nejlon szatyrokkal. A férje nemrég ment el otthonról. Napok óta könyörgött neki, hogy próbálja megérteni a helyzetüket, segítségre van szüksége, nem arra, hogy hátat fordítson és minden este faképnél hagyja. A gyerekeit is féltette, hogy kikészülnek az örökös feszültségtől, hisz a látható jelei már előjöttek. Zsuzska folyton hisztizett, azonnal eget rengető sírásba kezdett, még attól is, ha szigorúbban ránézett. Mónika hallgataggá vált, koravénné, de sokszor ezt a csendes befelé fordulást, intenzív dührohamok váltották fel. Látta a félelmet mindkettő szemében.

Sokat veszekedtek a férjével az utóbbi időben, ami azelőtt ismeretlen fogalom volt köztük. Azelőtt mindent megtudtak szép szóval, csendesen beszélni, végül képesek voltak mindkettőjükre nézve elfogadható kompromisszumot kötni. De most egyoldalú lett a vita, minden bajért őt okolta a férje. Nagyon megváltozott, úgy járt kelt a lakásban, mint egy idegen. Barna szemeiben hideg fény villant, ha összetalálkozott a tekintetük, nyoma se volt már az égető tűznek, amitől elgyengült azelőtt.

Mónika felsírt álmában, Karola nehezen eszmélt a sírásra. Felkelt, odament a lányához.

– Ss, aludjál kincsem, csak rosszat álmodtál! – nyugtatgatta. Végig folytak az arcán a könnyek. Nem törődött velük, nem törölte le. – Jobb lenne meghalni – sóhajtott fel. Mintha teljesülni készülne a kívánsága a gyomrába erős fájdalom hasított, az asszony összegörnyedt a fájdalomtól. Jéghideg homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, de nem folytak végig a sápadt arcán, ott maradtak, mint a hajnali harmatcseppek a kerti virágon. – Még nem ettem ma, talán az a baj – nyugtatta meg magát. Benjáminra gondolt. Jó ideje nyomasztotta a felismerés, hogy érzelmileg egyre távolabb kerültek egymástól. Elmúlt minden gyönyörűség az életükből, és hagyta, hogy elmúljon, már nem volt ereje harcolni értük. A férje közömbös, sokszor agresszív viselkedésével úgy érezte kiöli belőle a szerelem utolsó szikráját is. Logikus, hogy ami köztük van az már nem szerelem, csak fájdalmas kötelék. Aznap is otthon volt, mégsem segített semmit, csendben álldogált az ablak előtt és nézett kifelé a semmibe, vagy alvást színlelve feküdt, míg ő pakolt, csomagolt, cipekedett. Estére már alig állt a lábán. De nem csak fizikai fáradtságot érzett, nagyobb volt a lelki fáradtsága. Félt a fokozódó fájdalmaktól, amik hirtelen és intenzíven hasítanak belé, mintha egy éles tőrrel szúrnák át a zsigereit. – Elmúlik minden, elmúlik... – ringatta magát, mint egy mantrát mormoló buddhista pap.

Megérkezett a férje. Karola vérfoltokat látott a férje gyűrött pólóján.

– Mi történt veled?

Benjámin közömbösen ránézett mielőtt válaszolt.

– Nem történt semmi, ne törődj velem, ez az én dolgom, nem a tied! Mi van itt? Már nem lehet asztalhoz sem ülni? Éhes vagyok.

– Istenem, ne beszélj így! – emelte fel a kezét Karola, de mikor látta a férje rossz hangulatát, nem kérdezett többet.

A gyertya körül szétfolyt az olvadó viasz, csonkig égett a kistányérban. Néha a lángja megbillent, kinyújtózkodott és füstösen elvékonyodott. Lassan egy hónapja, hogy kikapcsolta a szolgáltató az áramot. A szeptember végi esték egyre hűvösebbekké váltak, a panel még tárolta a meleget, csak egy falát hűtötte az éjszaka. Fázósan összehúzta magán a köntösét, figyelte a vacsorázó férjét.

– Jó lenne, ha beszélnénk... – próbálkozott újból.

– Miről? Nincs miről, hidd el. Minden megtörténik, úgy ahogy a sors akarja.

– Talán segíthetnél, együtt mégis könnyebb lenne megoldást találni.

– Segítek, ne félj, nekem se könnyű.

– Tudom. Ha újra kezdhetnénk mindent, talán nem követnénk el ennyi hibát.

– Talán nem – hagyta rá színtelen hangon a férje, de nem nézett felé, felállt és lehúzta magáról a véres pólót, kiment a fürdőszobába. Mikor visszajött azonnal lefeküdt, pár percen belül már el is aludt. Néha megrándult a karja, mintha ütni akarna. Karola leült vele szembe és nézte az alvó férfit. Most újra szerethető volt az arca, férfiasan szép vonásai kisimultak, csak borostái árulkodtak a nappali gyötrődéséről.

– Mennyire szerettem és szeretem még most is! – sírta el újra magát – Hová lett az életünk, édes Istenem? – tette fel önmagának már ezerszer ugyanazt a kérdést.

Nem feküdt le, a hajnal ott találta összegörnyedve az ágya szélén. Virrasztotta az utolsó közös éjszakáját, ahol még együtt lehetett azokkal, akiket a világon a legjobban szeretett.

Benjámin rosszullétre ébredt hajnalban. A bizonytalanság, amiben élt hónapok óta megviselte az idegrendszerét. Azon a napon mikor megkapta a felmondást a munkahelyén, még nem tudta, hogy ezzel elindult alatta a lavina. A munkanélküli segély semmire se volt elég. Hiába próbált munkát találni, nem jött össze semmi. Mintha összeesküdött volna ellene a föld és az ég. Később rájött, hogy az a nap olyan lökést adott a szerencsétlenség sorára, mint mikor meglöki valaki a felépített dominó első darabját. A pénztelenség gyilkos traumaként szorította a lelkét, úgy érezte, mint akire figyelmeztetés nélkül rárobbantottak egy emeletnyi házat. Őt meg ott hagyták magára a törmelék alatt fuldokolva a porban, a mocsokban.

Sokáig nézte a mennyezetet nyitott szemmel, később összezárta a szemhéjait, engedte, hogy kiragyogjanak mögüle a keserűség könnyei. A fal felé fordult, nehogy észre vegye Karola a gyengeségét.

Könyörtelenül tört rájuk a hajnal, felfénylett az ablakokban, végigsiklott a falakon, a szobában összezsúfolt tárgyakon. Karola mozdulatlanul ült az emlékeibe burkolódzva az ágya szélén. Az emlékei visszavitték a múltba, arra a napra, amikor boldogan lépték át az új lakásuk küszöbét. Az első napok szerelmes éjszakáira gondolt. Benjámin csodálatos férfi volt és csodálatos szerető. A szerelmes percek után azt mondta akkoriban, hogy ő a világon a legszerencsésebb asszony, hisz beragyogja az egész életét a boldogság. Visszajött az emlékeibe és átélte újból a két lánya születésének pillanatát. A gügyögések, összenevetések, az örömtől kicsordult könnyek emlékeit. Benjámin erős karjának biztonságát, gondoskodó szeretetét.

Miért változott meg minden? – dobolt a kínzó kérdés a fejében. Tudta a választ rá: a lakáshitel, amit olyan könnyen megkaptak az tette tönkre az életüket. „ Semmi gond, mindketten jól keresnek, meg a lakás lesz a fedezet" – búgta az ügyintéző – „Svájci frankos, a legjobb paraméterekkel." A lakáshitel, ami egyik napról a másik napra háromszorosára nőtt az árfolyam ingadozás miatt. Mikor felvették nem figyelmeztette őket senki, hogy milyen veszély leselkedik rájuk.

A gyerekek miatt otthon maradt, csak Benjámin dolgozott, mert a férje így akarta – „Nem nőhet gyerek az utca szélén, anya nélkül" – talán azért akarta annyira, mert sokat szenvedett a saját anyja hiányától. Közben valami elromlott köztük, eleinte nem volt annyira feltűnő a változás, de később annál inkább szembesült vele. Benjámin kevesebbet ölelte, hamar kiborult minden semmiségért. A kedves nyugodt férfi egyik napról a másik napra megváltozott, vagy az agresszivitás uralkodott el rajta, vagy mély letargiába süllyedt.

Egy nap rájött a változás okára, nem kellett hozzá különös esemény, nem a hírekben olvasták be, egyszerűen a postás a Munkaügyi Hivataltól bedobott egy levelet a levélszekrényükbe. Azon az estén letette elé a hivatalból jött levelet és kérdő ránézett. Benjámin elfordította a tekintetét, nem akart beszélni róla.

– Nem értelek, miért titkoltad el? Miért nem bízol bennem úgy, mint azelőtt?

Próbált vele beszélni, azt hitte sikerül meggyőznie, hogy ha akarják, rendbe jönnek a dolgaik.

De észrevette, hogy végérvényesen megváltozott minden, mert a férje csak ingatta a fejét lemondóan, meg se próbált hitelt adni a szavainak.

– Ne törd magad, nincs értelme. Ebből a pöcegödörből már nem lehet kimászni. Túl mélyre süllyedtünk. Pedig volt egy álmom, azaz... volt sok álmom... de már mind a múlté... – sóhajtott fáradtan – nincs kibe kapaszkodni, nincs senki, aki segíthetne. Reménytelen... de, nehogy azt hidd, hogy feladom, nagyon tévedsz, csak még nem tudom, nem látom a kiutat... kell egy kis idő...

Teltek a napok és egyre jobban fogyott a hitük.

Karola észrevette, hogy visszatérő örökös fájdalmak gyötrik, amik lassan elviselhetetlenségig fokozódtak. Eleinte a stresszre fogta, a fokozott mindennapi feszültségre, később, már ha akarta, ha nem, szembesült azzal a tudattal, hogy betegség támadta meg a testét. De nem ment orvoshoz, tudomást se akart róla venni, úgy gondolta ő most nem lehet beteg, ebben a helyzetben kizárt. Sokszor már az ételt se tudta megenni, undorodott a szagoktól is. Gyengült és fogyott.
Benjamin ugyan elkezdett dolgozni, de csak alkalmi munkát kapott egy vállalkozónál. Az a kis pénz semmire nem volt elég. A férfi abban az időben kezdte el az éjszakai csavargásait. Szinte menekült otthonról. Nem tudta elviselni, ahogy csúsznak lefelé, nem akart részt venni a végeláthatatlan elmélkedésekben sem, ami folyt köztük napról napra. Értelmetlen, idegölő időtöltésként élte meg mindig. Értelmetlennek azért tartotta, mert nem tudtak soha egy kézzelfogható megoldást kitalálni. Ha mégis beugrott egy ötlet, azt azonnal kilőtte a pénzhiány. Rájött végérvényesen, hogy semmit se lehet ebben a világban pénz nélkül elérni, megoldani, vagy épp újrakezdeni.
Megszokták, hogy addig volt minden, ami az élethez kellett.
Mikor kikapcsolta a szolgáltató a villanyt a tartozás miatt, akkor döbbentek rá igazából, milyen kiszolgáltatott élőlényként élték addig is az életüket. A függőségi viszonyuk a rendszerhez ezer szállal kötődött, és ahogy elpattogtak ezek a szálak, úgy omlott össze a megélhetésük, életképtelenné váltak. Kellett volna ilyen esetre valamilyen túlélési taktikát kidolgozni, hogy hogyan tovább? Ha nincs pénz, nincs áram, nincs víz. – Ki gondolt rá? – Még a gondolata se jött elő a fejükben, mintha velük ilyen móka soha az életben nem történhet meg, nevetséges feltételezés. Mégsem az. Tények. Kegyetlenül jelen lévő tények, hogy megtörténhet bármi velük. Már lehetett gondolkodni azon, hogy meddig tartanak ki élelem nélkül, hány napig bírják ki víz nélkül, és meddig tolerálja a hideget a szervezetük. Talán túlélnék, míg megoldást találnak, ha jól taktikáznak... csak a gyerekek, ők már nem, ők ehhez már gyengék és esendők. Mikor képesek voltak őszintén beszélni egymással, akkor eldöntötték önként nem hagyják el a nehezen megszerzett lakásukat, elhatározták, hogy a végsőkig kitartanak. Karola szenvedett a legjobban annak a felismerésétől, hogy egy nap alatt mindent elveszíthetnek, ezért elhatározta, hogy minden lehetőséget felkutat, valahol csak van egy kiskapu ezen a fene nagy bürokrácián, csak egy kicsinyke rés, hogy megmenthessék a lakásukat.
Minden nap úgy keltek fel, hogy megoldódnak a gondok, de a nappalok egyre távolabb vitték őket a megoldástól.

Benjámin látta, hogy Karola rosszul néz ki, kedvetlen. Arra gondolt, hogy csak az életük miatt keseredett be annyira. Néha elviselhetetlen hisztis rohamait is csak annak a rovására fogta, mint amilyet a villany kikapcsolása után produkált. Karola őrjöngött és szabályszerűen pánikrohama lett: – Nem tudok mosni! – kiabálta kétségbeesve – Nem működik a mikró, a tévé, nem tudok vasalni!! Hogy lehet így élni!?
– Megoldjuk – felelte még akkor higgadtan Benjámin, de az ő arcán is mélyültek a ráncok.
Karola nem tudta kifizetni a számlákat, később a hitelt se. Egyik húzta a másikat, ha a nagyra felduzzadt frankos hitelt befizette, nem maradt egy fillér sem otthon a közüzemi számlákra. Ha azokat próbálta utólagosan kifizetni, nem maradt pénz a hitelre. Élni is kellett valamiből, a gyerekek nem éhezhettek. A napok a túlélésért teltek, a betevő falatért. Nem volt segítség semerről.
Egy nap megjelent náluk a családsegítőktől egy nő, kényszeredett ábrázattal ült le mikor Karola hellyel kínálta. Fontoskodó arccal nézelődött körbe-körbe, közben csóválta a fejét, majd nyíltan rátért a látogatás okára.
– Jelezték az óvodából, hogy baj van a gyerekekkel. Mindkettő kimerült, agresszív a közösségben. Mi a gond? Szeretném, ha elbeszélgetnénk róla. Látom kikapcsolták az áramot a lakásban.
– Csak átmeneti állapot, nagyon megvisel mindnyájunkat, hogy a férjem munkanélküli lett, ezzel egy időben a lakáshitelünk háromszorosára nőtt. Nehéz most az életünk – nyugtatta meg Karola a családsegítőt.
De következő alkalommal, amikor újra megjelent a családsegítő, már kimondta az ítéletet, hogy ideiglenesen elviszik a gyerekeket. Míg gondoskodnak róluk, próbálják magukat utolérni. Nem engedhetik meg, hogy a gyerekek veszélyeztetve legyenek. Jön a tél, és a baj nem szűnt meg, ami abból is látszik, hogy a térítési díjat sem fizetik a gyerekek után. Karola eleinte fel sem fogta, hogy miről beszél, csak nézett rá. A nő meg bizonygatta, hogy ez a legészszerűbb eljárás, amit tehetnek.
Karola végre ráeszmélt miről nyomja a szöveget a másik, felugrott és dühösen megmutatta az ajtót, és már kiabált, hogy nagyon gyorsan tűnjön el, ha jót akar magának.
Napokkal később megkapta a végrehajtóktól a kilakoltatás időpontját. A feje majd szétrobbant, hisz bent volt a bankban, személyesen adta be a kérelmét, kérte, hogy vizsgálják felül a sorsukat, adjanak haladékot. El is fogadták. Akkor most mire a végrehajtás?
Karolát attól a naptól az eszeveszett rémülete vitte mindenhová, járta az utcákat, kérdezett, keresett, segítséget, jó tanácsot. Beadványokat írt. De semmi érdemleges nem történt, ami megmenthette volna a családot.
Végül ő szólt a gyermekvédelemnek, a kilakoltatás előtt vigyék el ideiglenesen a gyerekeket. Nem akarják kitenni őket egy újabb traumának, ne éljék végig azt a poklot, mikor utcára kerülnek.

Világosodott. Benjámin nyögve megfordult az ágyon, elzsibbadt kezével megdörzsölte a feldagadt szemét.

– Te már fent vagy? – nézett Karolára.

– Nem aludtam semmit! – felelt vissza az asszony – Mi lesz velünk? Én nem akarok élni a gyerekeim, az otthonom nélkül.

– Egyik kölcsönből mentél a másikba, az a baj te is tudod... meg ez az elfuserált világ, amiben élünk. Ez nem a mi fajtánknak lett összehozva. Ebből nem lehet kitörni, legfeljebb egy lottó ötös, az még segíthetne rajtunk, más nem. Ne haragudj, viseld el a sorsod, sok mindent elveszítünk... de mindent újra lehet kezdeni. Ez egy ilyen játék.

– De a gyerekek...

– Mi van velük? Jobb lesz nekik, mint az utcán! – mondta keserűen a férfi.

Cigarettát keresett, mérgelődött mikor az üres dobozt összegyűrte.

– Elfogyott a cigim.

– A fenébe a cigidet, meg a kocsmát, vagy ki tudja, hol töltöd az estéid az utóbbi időben. Téged csak ez érdekel? Ez a legfontosabb? Nem érted, hogy mi van, nem akarod felfogni? Mindjárt nyolc óra, jönnek a hivatali emberek! – tört rá újra a zokogás Karolára.

– Nagy tévedésben vagy, mindent felfogok, jobban, mint gondolnád! És most mondd meg, hogy mi érdekeljen? Az elcseszett életem talán? Ne haragudj rám, de nem látok megoldást. Csak egyet. De akkor ott sok lesz a halott! Ha megnyugtat, nem járok kocsmába, csak nem tudom nézni... – a férfi elhallgatott.

A gyerekek egyszerre ültek fel az ágyban, szemükben megjelent a félelem, mint mindig, ha a szüleik veszekedtek. Zsuzska szorosan odabújt a hatéves nővéréhez.

– Nem megyünk oviba anyu? – kérdezte a nagyobbik lány.

Karola lassan úgy érezte megőrül

– Most válaszolnom kell, most meg kell mondanom az igazat: hogy nem mész oviba, elvisznek tőlem, mert rossz anya vagyok, aki engedte, hogy széthulljon a családja. Nem érdemlem meg a sorstól azt se, hogy éljek! – de nem tudott megszólalni, csak nyelte a könnyeit. – Mit mondjak édes Istenem? Az, az asszony, aki a vonat elé ugrott a napokban... annak már jó, neki már nem fáj semmije – suttogta maga elé.

Könnyein át ránézett Mónikára, Zsuzskához ment, felemelte magához, szorosan ölelte, még egyszer utoljára, még, mert csak az övé. A puha kis karok átölelték a nyakát, Zsuzska szempilláján könny csillant, szorosan nyomta arcát az anyjához, gyermeki ösztöne megérezte, hogy baj van.

– Nem mentek oviba, egy kis időre egy jó helyen lesztek. Ma elkerültök itthonról egy olyan helyre, ahol vigyáznak a gyerekekre... a bank... elveszi a lakásunkat... csak addig, míg rendbe tesszük a dolgainkat... kis időre. – felelt Karola helyett Benjámin.

– Te is velünk jössz anyu? – nézett esdeklőn Mónika az anyjára.

– Oda csak gyerekek mehetnek. Mi apuval dolgozni fogunk, pénz kell, nagyon sok pénz, hogy új lakásunk legyen.

Karola ösztönösen az ablakhoz lépett, nézett kifelé az utcára. Felismerte a gyámügyesek autóját. Elcsendesült a család, figyelték a kintről beszűrődő zajokat. A reménytelenség fekete károgó madara kitárta rájuk a szárnyát, amitől minden menekülő út sötétségbe veszett. Mikor meghallották a lépteket az ajtó előtt Karola arra gondolt, hogy az egész csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébrednek, és vége lesz, vége, vége... ! Nem mozdultak, olyanokká váltak, mint az erdőben a vadak, akik rezzenéstelenül figyelik, merről közelít feléjük a veszedelem. Odakintről hangok hallatszottak be hozzájuk, egy női hang győzködte őket, hogy nyissanak ajtót.

– A Gyermekvédelemtől jöttünk, mielőtt a végrehajtás kezdődik, elvinnénk a gyerekeket. Asszonyom, engedjenek be, hisz megbeszéltük! Tudják, hogy jövünk... kérem!

Karola még erősebben szorította magához a kis Zsuzskát, annyira, hogy az fájdalmasan felsírt. Mónika riadt őzike szemével kereste az anyja tekintetét. Benjámin csak ült, tehetetlenül lógatta a kezét, bámulta a padlót, olyan volt megint, letargiába süllyedve, elszigetelődve mindentől, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami körülötte történik. Aztán váratlanul mégis felszisszent.

– Mindenkit kinyírok, akiknek köze van ahhoz, hogy így tönkre ment az életünk! – gyűlölet és harag volt a szemében, mikor felnézett a párjára – oda az életünk! Ezzel a nappal minden megváltozik. Nem ígérek senkinek semmi jót!

Lassan felállt, elindult az ajtó felé. Karola félve nézte a mozdulatait. Benjámin nem bántotta az ajtóban álló két embert, akik mögött egy fiatal rendőr állt.

– Mire ez a nagy felhajtás, hogy díszkísérettel jöttek? – kérdezte az asszonyt gúnyosan, aki félve egy középkorú férfi háta mögé lépett az ajtónyitásra.

– Tudja kedvesem, muszáj. Van, ahol félni lehet, ránk támadhatnak. – válaszolt már bátrabban mozdulva a nő, közben idegesen hátrasimította a homlokáról bronzvörösre festett haját.

– Nem maga miatt kerültünk ilyen helyzetbe asszonyom, miért bántanánk? A gyerekeket elvihetik, de úgy, ahogy megbeszéltük, nem sok időre, és minden napjukról tudni akarunk! – szólt szigorú hangon – Jöjjön csak beljebb! Nincs mitől tartania. Ezért nem kellett volna rendőri kísérettel jönnie.

– Harminc napig lesznek bent, ha addig nem történik javulás a körülményeikben, nevelőszülőkhöz kerülhetnek. Igyekezzenek... biztos lesz megoldás – magyarázkodott a nő, talán csak azért, hogy enyhítsen a feszültségen.

Karola egy táskát vett elő, próbálta fegyelmezni magát, de reszketett a keze mikor kinyitotta.

– Minden benne van, minden ruhájuk.

– Nem kell semmi aranyos, csak ami rajtuk van, odabent minden gondozott újat kap, az otthonit eltesszük! – mosolygott megkönnyebbülten a nő – Hát tudja... milyen helyekről visszük be őket... – hirtelen elhallgatott, mikor találkozott a tekintete Karola kisírt, döbbenetet sugárzó tekintetével – Na... nem magukra értettem – helyesbített gyorsan.

– Gondozottak! – csuklott belül a sírás újra Karolában, de erőt vett magán. A gyerekek nem vehetik észre, mi zajlik benne, hogy nő a kétségbeesése. Csak a határozott anyát láthatják, akiben meg lehet bízni egy életre.

Benjámin öltöztette Mónikát, a kislány elengedte magát, úgy állt előtte, mint aki le van bénulva. Mikor az apja ráhúzta a karjára a pulóver ujját, leejtette maga mellé a két kezét, fejét előre szegve dacosan nézett a kínlódó apjára.

Máskor Benjámin már veszekedett vele, de most meg se szólalt, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, szeme fehérjét sok apró vérér festette. Közel állt ő is a síráshoz.

Zsuzskára is felkerült az utcai ruha. Az asszony papírokat vett elő, odatolta eléjük.

– Leltár arról, amit viszek, születési anyakönyvek, társadalombiztosítási kártyák, a ruhaneműk. Itt írják alá!

Karola, mint egy robot, úgy mozgott a szobában, elővette az iratokat, hogy aláírhassa a nyilatkozatot. Megőrjítette a hivatalos procedúra, amiben, mint egy kiló cukorról, számla készül a gyermekeiről. – Hogy juthattam egy ilyen embertelenül megalázó helyzetbe! – gyűlt egyre erősebben a kétségbeesett vád önmaga ellen.

– Kérem, sorolja fel, milyen ruhadarabok vannak a gyermekeken? – várta közben a választ a nő.

Karola nem látott semmilyen részvétet a másik tekintetében, a nő hideg kimért rutinnal végezte a dolgát. A kísérő férfi még egy viccet is megpróbált elsütni, de mikor elkapta Benjámin gyilkos tekintetét, hamar belátta, jobb, ha hallgat.

Az ajtóban ácsorgó fiatal rendőr szemében, míg nézte a tehetetlen szülőket, akik felváltva írták alá a papírokat, megjelent az együttérzés.

– Akkor indulhatunk! – nyúlt Zsuzskáért az asszony, kivette Karola kezéből a kislányt. A másik kezével fogta Mónika kezét, indult az ajtó felé.

– El se köszönhetek tőlük? – zokogott fel Karola, képtelen volt türtőztetni tovább magán. Az anya síró jaj szavára a két gyerek is hangos sírásba kezdett. Mónika hisztérikusan sikoltozott, rángatta a kezét, szabadulni akart minden erejével.

– Ezt nem akartam, látja mi lett? – mondta idegesen a nő, átadta a kicsit a férfinak, felkapta a kapálódzó nagyobb gyereket, már kint is volt velük az ajtón.

– Ne sírj Mónika... minden rendben lesz... elmondtam neked százszor, hogy miért történik mindez... ne félj kislányom! Megyünk hozzátok. Vigyázz a húgodra, nagyon szeretünk!

Karola csak mondta és mondta a búcsú szavait, közben hallotta a lányai sikítását, ami úgy vágódott a szívébe, mint a mérgezett nyíl hegye a felröppenő galamb testébe.

– Anyu, ne hagyj elvinni, anyúú, apuu! Miééért... ?!!

A rendőr visszafordult az ajtóból.

– Isten áldja magukat! – fejezte ki részvétét a két megtört embernek.

– Isten? – fordult szembe vele Benjámin – Ki az? Nem ismerek ilyen nevű alakot! – elfordult és köpött egyet a padlóra. A rendőr gyorsan becsukta az ajtót maga mögött.

Egy nagy senki vagy

Az ablakból nézték a panelház előtti járdaszigetet.Odalent legalább hét-nyolc ember álldogált. Pár méterre a csoporttól megállt egy autó, az hozta a végrehajtót. Később leállt egy ponyvás teherautó az utca kanyarjában, majd besorakozott mögé egy rendőrautó is.
Karola kivett a táskájából egy halom iratot, idegesen szorongatta a kezében. Megállt az ajtóval szemben, és várt.
Benjamin megfogta a felesége kezét.
– Jól van, nyugodj meg! Most kimegyünk hozzájuk. Kimegyünk azokhoz, akik segíteni jöttek, előttük fogjuk elmondani, hogy nincs még válasz a beadványokra, ezért kár volt törni magukat.

Az ajtót gondosan bezárták. Szorosan egymás mellett mentek le a lépcsőn. Mielőtt kiléptek a házból, még egyszer összefonódott a tekintetük, mintha egymásból akarnának erőt meríteni.
Egyenesen a végrehajtóhoz mentek. Karola odanyújtotta az iratokat.
– Nem lehet elkezdeni a végrehajtást, még folyamatban van az ügyintézés, a beadványokra semmilyen formában sem kaptunk még válaszokat!
A férfi elvette tőle a papírokat, felületesen belenézett, csóválta a fejét.
– Kilakoltatási végzéssel jöttünk, mára szól. Kérem, ne akadályozzák a munkánkat! – mondta lekezelő hanghordozással.
– Mi innen nem megyünk sehová! – fordult szembe velük Benjámin – Maguk tűnnek innen el, de nagyon gyorsan!

A rendőrautóból a hangoskodásra kiszálltak a rendőrök, odasétáltak a végrehajtó mögé, közömbös, semmitmondó arccal figyelték az eseményeket. A végrehajtót nem hatotta meg semmi, figyelembe sem vette Benjámin kijelentését, átnézett rajta, mint a levegőn. A rendőrökhöz fordult, akik egy mondatváltás után elindultak a ház felé. Az emberek lassan a házaspár köré álltak, nem csak az otthonvédők, egyre többen gyűltek köréjük a közeli házakból. A hangzavar egyre erősödött, durva bekiabálások, sértő megjegyzések kíséretében álltak egymással szemben.

Egy fiatal férfi odalépett a végrehajtóhoz.
– Azt mondta, végzést hozott! Megnézhetném? Gondolom, jogerős bírósági végzés, igaz?
A végrehajtó nem válaszolt, hallgatott.
– Nocsak, nem bírósági? Akkor jogalap nélküli a kilakoltatás, na, menjenek csak szépen haza, de előbb hívja vissza vérebeit!
A végrehajtó ismerte a férfit, megjelent több kilakoltatásnál. A fiatal férfi ügyvéd volt, végsőkig elment minden esetben a kiszolgáltatottak érdekében, kihasználva minden jog adta lehetőségét. Nem vitatkozott vele, nem volt bírósági végzés nála. A hangzavar átment dühös káromkodásba, fenyegetődzésbe, már legalább ötvenen állták körbe, véletlenül, vagy készakarva meglökték: – Húzzál innen míg lehet, csicskabérenc!

– Nincs végrehajtás, értse meg, hívja vissza a zsarukat! – A férfi erélyesen követelte a leállítását a jogalap nélküli kilakoltatásnak. Mikor a végrehajtó és a rendőrök elmentek, Karola és Benjámin hálálkodva köszönte meg mindenkinek a segítséget.
– Ne köszönjék, itt még nincs vége. Ez csak annyi időre volt elég, hogy levegőhöz jussanak. A bank kiadja ezeknek a hiénáknak a becsapott hiteleseket, ők meg degeszre hizlalják magukat a nyomor hátán. Jogtalan minden intézkedésük, ha nem előzi meg bírósági tárgyalás. Itt a névjegyem, holnap jöjjenek be hozzám az összes banki szerződéssel! Ügyvéd vagyok.
Mikor elmentek a lakásvédők, visszaindultak ők is a házba.
– Istenem, mégsem vagyunk egyedül! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Karola, míg mentek felfelé a lépcsőn. Amikor felértek és meglátta a megrongált ajtójukat, amit feszítővassal próbáltak a rendőrök feltörni, újra elhagyta minden ereje.

– Nincs könyörület ezen a földön! – kiáltott fel hisztérikusan – Képesek lettek volna mindenünket kidobálni, velünk együtt. Nem értek semmit, képtelenség, ami velünk történik!

Bent leült az ágy szélére és üres tekintettel bámult maga elé. Benjámin az első keze ügyébe kerülő tárgyat a szemközti falhoz vágta.
– A kurva életbe! – mordult fel és tiszta erőből belecsapott ököllel a ruhásszekrénybe.
A szekrény ajtaja hangos reccsenéssel ketté tört.
– Mi értelme tönkre tenni azt, amink van? – nézett megszeppenve a férjére Karola.
– Szerinted mink van? Nincs semmink! Ez, amibe kerültünk, ez egy feneketlen kút... ha tudtam volna festeni tovább, egy képemmel kisöpörtem volna a szegénységet az életünkből! De ez egy megátalkodott világ, amiben élünk. Még az se tud érvényesülni, akiben őstehetség van. És ezt nem azért mondtam, hogy önmagam dicsérjem! Csak a véleményemet mondtam el, mert tudom, hogy a legrosszabb irány felé haladtunk már jó ideje.
– Tehetséges vagy. Én tudom, hogy egyszer kitörsz ebből a helyzetből. Képes leszel rá. Remélem, nem gondolod azt, hogy én és a gyerekek miatt kellett feladni az álmaidat? Ugye nem?
Benjámin nem felelt, bizonytalanságba hagyta kis ideig a feleségét, aztán egyenesen a szemébe nézett, úgy válaszolt.
– Nem! Nyugodj meg. Minden akadályoz, minden, ami körül vesz. Mintha egy betonfal előtt állnék. Nincs rajta ablak, se ajtó. Érted? Nincs rajta átjáró. Nagyon sokat átgondoltam merre keressem a kiutat, de... ne haragudj rám, nem találom, és ehhez neked és a gyerekeknek nincs semmi köze – válaszolt szomorúan.
– Kell, hogy legyen ajtó is, ablak is. Keresnünk kell a kijutást ebből a helyzetből – felelt megkönnyebbülten a választól Karola, de önkénytelenül a gyomra fölé húzta a kezét, amiben a fájdalmas görcs nem akart oldódni, sőt mintha egyre erősebbé vált volna az utóbbi órákban. Mégis el kell mennie orvoshoz... de előbb elmegy a bankba újra... és újra... addig megy, ha kell mindennap, míg meg nem adják a halasztást! – gondolta magában, és nem szólt a férjének milyen kínok gyötrik, hisz tudta, hogy még annyi mindent el kell rendeznie. Később... majd csak utána, el kell, hogy mondja neki is, hogy nagyon beteg.
Öltözni kezdett. Kifésülte a haját, magához vette a táskáját.
– Hová mész? – szólt rá a férje, aki nyitott szemmel feküdt a heverőn és látszatra egykedvűen nézegette a mennyezetet.
– A bankba – válaszolt Karola színtelen hangon. Ott állt lehajtott fejjel az ágy előtt, mint aki utolsó útjára készül elmenni.

– Én is megyek! – kelt fel hirtelen Benjámin és magára kapta a kabátját – Induljunk!

A város hangos volt, a sétáló utak tömve emberekkel. Mint a kirekesztettek, úgy mentek egymás mellett, még egymástól is tisztes távolságot tartva, nagy ívben kerülgetve a járókelőket.
Régen Benjámin szeretett a feleségével sétálni, nevetgéltek, sugdolóztak, átölelte a Karola derekát, vagy a kezét fogta, de most, mint egy amnéziás, aki elfelejtette még azt is, hogy kihez tartozik, zsebre dugott kézzel sétált a felesége mellett. Karola úgy érezte mintha valaki a hátára ragasztott volna egy szégyencédulát.
–„ Nézzétek emberek, kik ezek?! Nézzétek csak, csóró senkik, akik még a gyerekeiket se tudják felnevelni! Micsoda szégyen...!!"
Néha felemelték a lehajtott fejüket, ilyenkor kis időre engedték, hogy arcukba röhögjön a hivalkodó giccses reklámáradat, ami ott volt mindenütt, szinte levegőt se lehetett tőlük venni, ott voltak oldalt, mellettük, felettük, a kirakatok üvege mögött, a hirdető oszlopokon, rikítottak tolakodón, szemtelenül, rikácsoltak, mint a színes tollú kakaduk értelmetlenül, egy betanult szöveget:
„Biztosítás..! Akciók...! Grillcsirke...! Utazás Törökországba...! Vegye, mert megérdemli...! Árvarázs...!
Minden jelzés, ami elért hozzájuk közelebb vitte őket a reménytelenséghez, mert minden a pénzről küldte feléjük a stimuláló gondolathullámokat.
„Látod, ez az élet, csak így vagy valaki, ha megveszed, megeszed, felveszed, használod, élvezed!!!"
Odaértek a bankhoz.
Beléptek az elektronikus kapun, Karola kereste a régről ismert ügyintézőt. De nem ő volt a monitor mögött, egy fiatal nő ült mögötte. Karola sorszámot húzott, és amikor a kijelzőn megjelent a száma, lekuporodott az ügyintéző előtti székre, és bocsánatkérő szemekkel nézett rá. Olyan szemekkel, mint egy kutya, aki a gazdája papucsát szétrágta és most megalázkodik, mert érzi, hogy bűnt követett el. Kiszolgáltatottnak és nyomorultnak érezte magát, de még reménykedett a megbocsájtásban.
– Tessék mondani, mit tehetek önért? – nézett Sára az előtte ülő nő sápadt arcába.

( Sára már három hónapja önállóan végezte a bankban a munkáját. Ez alatt az idő alatt, mindent megtanult, berágta magát az aktakukacok legmélyebb bugyraiba. Margitka, aki mindezért felelősséget vállalt, folyamatosan gondoskodott róla, hogy soha ne unatkozzon. Nem sokáig ült egy asztalnál, vagy személyi hitelezőként, vagy lízingelőként dolgozott. De a fő profilja a lakáshitelezés maradt.)
– Vissza akarom kapni a gyerekeim – suttogta Karola, de elcsuklott a hangja és ijedten elhallgatott, mert maga sem értette, miért mondta ki a legfájóbb indokot, miért könyörög a nőnek.
Sára értetlenül nézett rá – Nem értem, mi a probléma?
– Tudja, a banki hitelem miatt ma elvitték a gyerekeimet a gyermekvédők. És ma megjelentek a végrehajtók is nálunk – kezdte lassan a történetét Karola.

Egy bankban nem illik mesélni, tudta ő nagyon is jól, mégis megkockáztatta, mert reménykedett, hogy a banktisztviselő megkönyörül az elesettségén.
– Adtam be kérelmet, hogy segítsenek rajtam, de eddig nem kaptam rá választ.
– Nagyon sajnálom, ami önnel történt. Mondja a nevét asszonyom... milyen hitele van? – döbbent le Sára az őszinte szavakon.
Karola gyorsan kapkodva válaszolt minden kérdésre, mint egy kisgyerek, aki, ha jól válaszol, ajándékot kap. Egy belső hang folyton azt súgta, hogy jó emberhez került, hogy segíteni fog rajta. Ez a nő más, mint az előző, akinél járt. Nem villant meg egyszer sem a szemében a lekezelő gúnyos fény, nem utasította rendre, nem szólt rá, csak érdeklődő szemekkel türelmesen hallgatja.
Benjámin a háttérben ácsorgott.
Sára megtalálta az adatokat, de nem látta az említett beadványra milyen intézkedés történt. Azaz semmit sem talált, csak a tetemes fizetés lemaradást. Ránézett az asszonyra, majd önkénytelenül túlnézett rajta, és összevillant a tekintete Benjámin szúrós tekintetével. Egy pillanatra összerezzent a férfi nézésétől.
– Mikor adta be a kérelmet?

– Talán egy hónapja – súgta halkan Karola, de már kevésbé bízott, furcsának találta, hogy a hölgy nem találta meg a pontos időpontot. Annak pedig ott kell lennie, tisztában volt vele.
– Személyesen hoztam be, már több mint egy hónapja, nem létezik, hogy nem találja! –  kezdett szétfoszlani a hite, mint a felkelő Naptól a köd


2017. december 14., csütörtök

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt,

nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
 szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja
 kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
 függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út  sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul,
a csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám,
talán egyszer elér hozzád,
hogy  a jövő mi szembe jön

 veled, rideg és könyörtelen.

2017. szeptember 21., csütörtök

Katerina Forest : Tenyerembe veszlek


Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.
Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
nem a holnapod.
Ébredj már fel! Menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.
Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat, a bizonytalanságban.
Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja,
a kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.
Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.
Álom világod szemed sötét
függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.
Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy a jövő mi szembe jön
veled, rideg és könyörtelen.

2017. április 29., szombat

Katerina Forest : Egy nap


... ébredés, lassan kortyolt kávé,  feszült remegés,
sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér
és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert
fáj a lét, és nincs jövő,  zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,
  rabol tőlem az idő,  feladatok sorban, ajtó előtt, nem,
nem tudom, de keresem, nem találom,  jön az ellenőr, kéri,
 romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd
 az ajtóval szemben,  szekrény,  polc! sírok, remegek, bennem
a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos
 ... papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?
válasz. soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,
isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben.
tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske
köröz, keres, talál...  virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem
képregény, valami átvált...  minden kép remény.

2017. március 9., csütörtök

Katerina Forest : Fáj nagyon




Réseken bújik a köd, ragad üvegre, kőre,
csontjaim szilánkjaiban nyilall a tőre,
ma újra alászállok a pokol fenekére.
Átlépem önmagam tűréshatárát,
vonszolom idegeim zagyvalékát.
Fáj nagyon az Élet!

Ringatom magam keserű holnapba,
álmaim dobozba, viszem a síromba.
Még mindig visszatértem a túloldalról,
kicsike fénysugár, mi hozzám átjutott
körbeölelt, melegített, visszahúzott.
De most fáj nagyon az Élet!

Kertemben a rózsák kiszáradtak,
fáimról a levelek mind lehullottak.
Kezemet nézem miben nincs már erő,
nélküle odavan, meghalt a jövő.
Gyengülő testben ernyedt a lélek.
Fáj nagyon az Élet!