Túlélési Ösztönök 1.rész/ Regény/

Csak papír vigye a szél

jól emlékezett kislánykorára, az oncsa házra, ami vörös téglából épült, arra az ordító szegénységre, amibe kilencedik gyerekként beleszületett.
Ratkós gyerek volt, abban évben született amikor Ratkó Anna, az akkori népjóléti miniszter bevezette az abortusztilalmat, mellé még a gyermektelenségi adót is. Na, az anyját ez nem nagyon zavarta, mert ő megszületett 1950 januárjában, a rendelet is akkor került hatályba. Az anyja nem az a fajta volt, aki szabályozta a gyermekáldást, úgy tartotta, ha Isten adta, el kell fogadni. Hideg január éjszakáján sietett az apja a falusi bábaasszonyhoz, Idához, hogy segítse a vajúdó feleségének, őt világra hozni. Már gőzölgött a víz a sparhelten, a lepedők csomóra rakva az asztal közepén várakoztak, mire a terebélyes asszonyság megérkezett. Biztos, megnyugtató beszéde, mozdulatai oldották a feszültséget, ami reszketőn rátelepedett a félhomályba vont szobára. Amikor belesírt a kinti világba, az apja rágyújtott a pipájára, lassú léptekkel kisétált a ház előtti tornácra. A pipa füstje felkúszott az égbolton hideg fénnyel sziporkázó csillagok közé. Talán azon mélázott, hogy minek neki ennyi gyerek, ennyi éhes száj. Sóhajtva ment vissza a házba és a bölcső fölé hajolt.

Karikatúrák

 

Nóri bizonyítványa kitűnő lett, ezzel együtt álomvilágot teremtett magának, ő nem lesz rabszolga, festőművész akar lenni, vagy író.

Mikor a pályaválasztás ideje eljött, házhoz ment a tanár.
– Mari néném, adják képzőművészetibe a gyereket, Isten adta tehetsége van! – kérlelte az anyját sokáig, de hiába volt minden erőfeszítése, mert az nem állt kötélnek.
– No, azt már nem, oda csak latrok járnak, meg rossz vérűek – volt az anyja válasza. Így lett mezőgazdász végül, oda elengedte. Nóri beletörődött, mindegy volt már neki, csak engedjék tanulni, beleegyezett a gazdász iskolába.

Vizit

 

Nem örült a meghívásnak, hisz még ők sem kerültek közel egymáshoz, mire akkor ez a nagy családi ismerkedés? Végül úgy döntött elmegy, mit veszíthet vele.

Eljött a szombat délután, készülődött a vizitre. Felvette olcsó rózsaszín mini ruháját, fehér, kopott magas sarkú cipőjét. Kleopátra frizuráját gondosan jó magasra tupírozta. Izgult, sosem volt még hasonló helyzetben. Egy kicsit látszott a fiatalemberen is a feszültség mikor elébe ment, de nem annyira, mint rajta.
Jómódú kertes házhoz értek, a férfi biztatóan fogta a kezét, megérezte Nóriban az ellenállást. Odabenn rásötétedett egy alak, nagydarab elhízott asszonyság fogadta, elzárta a konyhaablakból beáramló fényt. Puccos volt, minden szavával dicsekvő, be nem állt a szája. Feltűnően vizslatta a fia oldalán álldogáló lányt. 

A semmi közepén

 

Közeledett a vizsgák időszaka, hagyományként egyik nap gazdász vásárt rendezett az iskola. Ez abból állt, hogy a végzősök helyet foglaltak a nagy ebédlőben az asztaloknál, és várták az érdeklődő munkaadókat. Mentek is szép számmal hozzájuk, termelőszövetkezeti elnökök, agronómusok, állami gazdaságvezetők.

Nóri egyedül ült az asztalnál, amikor véletlenül megismerte a falubeli termelőszövetkezettől az egyik agronómust, az is látta őt, mégse ment oda hozzá.
" Minek is jönne, ismer engem, meg a családom is, azt is, milyen nincstelenek vagyunk" – gondolta magában keserűen.
Nem bánta, hogy átnézett rajta az ember, mert eszébe jutott mit mondogatott otthon az anyja –"Senki se próféta a saját hazájában, ezt jól vésd az eszedbe, soha ne felejtsd el. Te ebben a faluban csak egy csóró vagy és az leszel örökre, hátadon ott ül az örökséged, a szegénység.".

A puszta varázsa

 

Másnap megismerhette végre a főnökét. Az ágazatvezető egy középkorú nő volt, molett egy kicsit, de olyan csinosan molett, jól állt neki a sportos öltözék. Barátságosnak látszott, mutatta Nórinak, hol lesz a helye az irodában, az asztalát, a székét, de bájosan megjegyezte, kiérezhető iróniával a hanghordozásában, hogy – Ez a pihenősarok, sokat kell a tanyákon lenned, nem kopik el a szék alattad...

Lakva ismerni ki az embert, neki is segített az idő amit együtt töltött vele, hamar rájött, hogy soha nem lesz köztük harmonikus a kapcsolat. Az asszonyt  Máriának hívták, de senki nem szólította a keresztnevén. Ott az alig lakott pusztán úgy hordozta a hátán a kivagyiságot mint a kerítésre felszálló japánkakas a felsőbbrendűséget. 

A bögöly

Meghallotta, hogy Mátán dolgozik lovászként egy falubelije, felkereste egy szabad délutánján. Már messziről integetett feléje a férfi, mikor meglátta közeledni Nórit.

-- Mondták, hogy itt vagy gyakornok. Épp ideje, hogy felkeresd az ismerősöket.

-- Na de hamar száll a hír a puszta felett! -- nevetett Nóri, jól esett neki a kedves fogadtatás -- oka van, hogy kereslek Pista

.-- Ugyan mi az oka? Már van jegyesem, sajnos nem ez lehet az ok, hogy keresel! Jól van, csak vicc volt, mondjad, hallgatlak !

-- Arra gondoltam, megtaníthatnál a lóval bánni. Szóval lovagolni szeretnék. Sokszor nem jutok ki a tanyákra ha esik az eső. A lovas szekér se bírja a sziket.

– Mit kell azon tanulni, ismerkedj meg vele, ülj a hátára és indulás! Csak egyre vigyázz, a ló érezze, hogy a kezedben van a gyeplő, mert ha megérzi, hogy félsz, nem tudod irányítani.
Több napon keresztül tanult lovagolni egy nyugodt természetű herélt lovon. A lovat Fenéknek hívták. Mikor Pista úgy döntött, hogy összeszoktak, tudja már irányitani a lovat, áldását adta a tereplovaglásra. Nóri is megbízott benne, nem félt a hátán. Vett magának szalmakalapot, bő ujjú blúzához az elmaradhatatlan nadrág dukált, tetejébe még egy könnyű bőrcsizmát is beszerzett, hogy teljessé tegye az imását. 

Káromkodás

Később rájött, hogy semmi sem történik ok nélkül az életében. Már nem akart lovagolni, önmagának merte csak bevallani, hogy fél tőle. Másnak bedobta a félrevezető szöveget – Ez a ló nem nekem való, majd másikat kérek... ugyanis kiszámíthatatlan a természete.
Rákényszerült a motorozásra, jó időben az volt a leggyorsabb. Csak ha eset az eső, akkor ült Jóska kocsis mellé a konflis szekérre. Sürgős dolga akadt aznap is, mikor a motorkerékpárja különleges pufogással lefulladt.
Biztos a gyertya lazult ki a hepe-hupás utakon – gondolta, és leállt az út mellé. Már nyakig olajos volt, de nem tudta megjavítani, az agyonhajszolt szolgálati motorkerékpár beadta a kulcsot. Nem látott más választást, betolta a gépműhelybe. Folyt róla a víz mire az egy kilométert megtette. Beengedték szó nélkül a portán. Az öreg portás amikor odaért azonnal tudta, hogy mi miatt akar bejutni.

-- Bedöglött? -- nézegette a portól ellepett gépjárművet.-- Menjen csak kislány, az udvar végibe van a szerelő műhely, majd a gondjaikba veszik ezt az ócskavasat. Csoda, hogy gurul még. 

Tolta hát tovább a megadott irányba. A szerelő műhely kétszárnyú vasajtaja nyitva volt, odabent két traktort javítottak a szerelők. Kint az ajtó előtt is állt egy nagy Dutra, olyan mélykék volt a színe mint az égboltnak.
– Mi van kislány, csak nem ledobta ez a moci is, mint a lova? – nevetett rá bentről egy idős szerelő.
– Na, de könnyen megy a hír! Nem dobott le, csak nem akar beindulni az istennek se – válaszolt Nóri ingerülten – Milyen kicsi a világ, már itt is rajta szórakoznak.
Kicsi volt, de a kis létszámú település hamar szétdobta a hírt az új gyakornokról, aki kóstolgatja az anyaföldjüket, ha kimegy lovagolni a pusztára.
– Jól van... odaadom Lacinak, majd ő megcsinálja, lehet úgy öt nap múlva érdeklődni – közölte most már komolyabb hangnemben a férfi, hogy mire számíthat.

Beszédes szemek

Nórinak hiányzott a motorkerékpár, megszerette az öreg Danuviát. A gazdász iskolában szerzete meg a nagy motorra a jogosítványt, de igaziból csak a végtelen pusztán szerelmesedett bele abba az életérzésbe, amit a száguldás okozott. Ismeretlen volt addig a számára ez az életérzés, a vizsga alatt is szerencsétlenkedett, az első kanyarban kifeküdte a pályát. Felhorzsolta a térdét a rücskös aszfalt, amikor feltápászkodott hiába próbálta, nem tudta beindítani a motort. A sírás fojtogatta mikor felnézett és látta a kárörvendő arcokat. Megszánta a tanára, kölcsön kapta tőle a Pannóniáját. Cukkolták is szegényt érte.
– Nem fogod megbánni? Ezzel is esni fog mint a másikkal.
Biztosan félt a tanár, mégis odaadta. Nóri minden tudását összeszedte úgy szalonozott. Nehéz volt megtartania a nagy motorkerékpárt. Ideges is volt, csak az az egy motiválta, hogy végig kell csinálnia, nem hozhat szégyent a tanár fejére. Mikor befejezte a vizsga feladatot odament hozzá a tanára.

– Mennyit gyakoroltál előtte, de őszintén?

Randevú

Másnap este meg is hallotta a szállása elé érkező motor zúgását, örömmel nyitotta az ajtót. Laci mosolyogva támasztotta le a motort.
– Elhoztam, valameddig bírni fogja, kérhetne másikat, jár erre a munkára. Van ettől jobb is raktáron.
– Megpróbálom, de csak ha megint elromlik, remélem sokára – válaszolt zavartan.
Laci nem nagyon mutatta, hogy siet, mindig előhozakodott valamivel, például megkérdezte, hogy szokott e szórakozni, mert van lehetőség itt is a fiataloknak elütni az estéket.
– Jó lenne, halálra unom magam – hagyta rá, közben arra gondolt, hogy rendesen hülyíti, nem lehet ott a világvégén semmi. Nem hallott ugyanis addig róla semmit.

Szerelem

Nóri hozzásimult Lacihoz, igen van barátnője, én vagyok az, suhant át rajta a boldog felismerés.
Nem volt benne ellenállás, minden érintése kedvére való volt. Hazafelé már átölelték egymást, nem sokat beszéltek, az érzelmeik kommunikáltak, mint a hegedűn két húr, egyszerre rezdült a lelkük, muzsikált körülöttük a világ. Ott, a Hortobágy csillagos ege alatt, ami olyan tisztán sziporkázott a puszta zavartalan síksága felett, ott kezdődött el Nóri mérhetetlen szerelme, ami halálig tartott.
Mintha régen ismerték volna egymást, olyan természetes volt a szerelmük. Laci se félt már, hogy Nóri pökhendi vagy beképzelt lány, rájött, hogy tiszta szívű, szegény, de nagyon kedves teremtés.

Pár hét múlva felkérte, hadd mutassa be a szüleinek. Nóri boldogan ment ismerkedni. Az ismerkedés nem sikerült a legfényesebbre, Laci anyja semmivel nem készült a fogadására. Még, hogy jobban érzékeltesse ellenszenvét Nóri iránt, pont akkor teregette tele az egész házat száradó ruhákkal. A cserépkályha melege és a ruhák gőze miatt áporodott levegőben folyt az ismerkedés. 

Paraszt lakodalom

 

Nóri tudta, hogy náluk milyen lesz Lacit fogadják a szülei. Az ő anyja a nagy szegénységben megtanulta, hogyan kell üres éléskamrából is ünnepi ebédet varázsolni. Amikor meg telt is rá, a főztjét senki nem szólta le. Azt is tudta, hogy milyen izgalommal és szeretettel fogja várni azt a férfit, aki olyan sokat jelent a lányának. Az apja, mikor megérkeztek, lekezelt a kedvesével, keményen férfiasan.

Gyász

Mint már fiatal házasok Ohat-Pusztakócsra kerültek, itt kaptak szolgálati lakást. Kérdés, hogy azt a beton lyukat lakásnak lehetett e nevezni.
Egyetlen egy helységből állt, így hát egy kupacba került mindenük. Hegyén- hátán minden, az új konyhabútor, a heverők a lakodalomra kapott ajándékok.
Nóri férje a gépműhelyben kezdett el dolgozni, ő itt is folytatta a gazdász gyakornok életét, annyi különbséggel, hogy nem az állattenyésztésben, hanem a növénytermesztésben kapott feladatot.
Boldogok voltak mindentől függetlenül, fiatalok voltak, önálló életük küszöbén. Nem törte őket meg semmi, volt mit enni, fizetést kaptak, esténként a szerelemnek éltek. A boldogság virága mindig az egyszerűségben nyílik a legszebben.
Eljött a tél, vele a bajok, már az őszi esők is gondot okoztak, a lapos betontető beázott. Éjszaka arra ébredtek, hogy a kövön áll a víz a helyiségben. Edényeket raktak szét, egész éjjel hallgatták ahogy csepegett a víz. Laci reggel a elment a gazdaság igazgatójához panaszra. 

A pokolban

Teltek a hetek, hónapok, Nóriban egyre erősebb lett a vágy, hogy gyermeke legyen.
Ötször vitte el a mentő hiába, egyszer sem maradt meg a baba. A hatodik rosszullétkor a férje berúgta a nagy motorját, nem várt a mentőre.
Nem emlékezett a száguldás minden percére, néha elrepültek a képek a tudatából, csak a fülébe sikoltó levegő hideg leheletére eszmélt, közben görcsösen kapaszkodott a férjébe, aki mindenáron győzni akart, versenyzett az idővel.

Szocializmusból a privatizáció poklába

Visszavitték a kórterembe, ahol éppen babaetetés volt, vitték a kicsiket a mamájukhoz. Amikor idegesen megkérdezte, hol van az ő fia, csak annyit mondtak neki, hogy legyen türelmesebb. A vizitnél kapott egy rövid felvilágosítást, még vizsgálják a gyermeket, maradt-e nyoma a nehéz szülésnek.
Nórit megnyugtatta a tudat, hogy nem halt meg, él a gyermeke. Reggel vitték hozzá a kisfiát. A gyermek feje körbe gézpólyával volt áttekerve. Nyugtalan lett a látványtól,  megkérdezte a nővért, miért kötözték be a baba fejét, úgy néz ki mint akit baleset ért.
– A vákuum miatt, széthúzta a koponyát egy kicsit, de rendbe jön – nyugtatta meg a nővérke.

Sodródás

Amikor egy ember elkezdi a felnőttkori robotot, és reggeltől estig be van fogva a nyomorúság szekere elé, se pihenő, se nyaralás, csak harc a talpon maradásért, egy idő múlva koravénné és fásulttá válikNóri is elkezdte a harcot az idővel, örökké a nyomában lihegett a sok el nem végzett munka, ami miatt keserűvé és kiábrándulttá változott. Reggel már öt órakor kelt, otthon még a gyerekek javában aludtak mikor zárta az utcai kiskaput.

Öt kilométert motorozott a munkahelyére, onnan vissza munkaelosztás után haza, ébreszteni a gyerekeit, öltöztetni, reggeliztetni. Minden perc előre meg volt tervezve, nem fért bele semmi rendkívüli esemény, néha borított csak rajta valamelyik fia, ha pont az utcára kilépve jutott eszébe
– Anyu pisilni kell.

Megszégyenítés és furcsa álmok

Laci a szomszédos falu keverő üzemében kapott gépszerelői munkát. Nagyon megváltozott, a kudarcot, hogy eltűnt előle a hologramként kivetített eszménykép, nem tudta feldolgozni,. Depressziós lett, amit újra és újra alkohollal próbált oldani. Nóri próbált, de nem tudott rajta segíteni. Laci gúnyos volt lekezelő, ami ismeretlen volt az addigi életükben. Sokszor kérte, hogy beszéljék át az eseményeket, de csak egy kézlegyintést kapott.

-- Ne törd magad, ez a világ a süllyesztőbe került, nem érzem magam jól benne. Ne hidd, hogy tudunk változtatni, új szelek fújnak. Mocsár, meg dögvész jön ránk. 

A lélek koporsója

Hirtelen lett agyvérzése az anyjának. Egy este jött el érte a testi elgyengülés, a tehetetlenség páncélba zárta a lelkét. Az orvos már nem tudott segíteni, teljesen lebénult. Nóri ott ült napokon át a lebénult anyja mellett. Folyamatosan beszélt hozzá, nézett a szemébe, kereste a jeleket, hogy érti-e, amit mond neki?
Némán nézett vissza rá az anyja, néha megmozdult a szája, de nem tudott válaszolni. Csak a szeme volt beszédes. Összeolvadt, egymásba fonódott a tekintetük, szavak nélkül kommunikáltak.
Nóri mindenkit értesített a családban, ha akarnak még találkozni az anyjukkal, gyorsan induljanak meglátogatni, nincs sok ideje hátra. Elmondta az anyjának is, hogy a testvéreinek telefonált.
– Mindenkit értesítettem, hogy milyen nagy beteg – és sorolta a neveket, kiket hívott fel.
Az anyja artikuláltan erőlködve beszélni kezdett, de nem lehetett megérteni egy szavát se, Nóri próbálta megfejteni, de mindhiába.
– Valakit kihagytam, kinek üzenjek még? – kérdezgette tőle sűrűn, mert érezte, hogy valamit bizonyára elfelejtett, valami fontosat.
Mikor az anyja végre megnyugodott és lecsukta a szemét, halkan kiment a szobából, felhívta a sógornőjét.
– Holnap gyere át, mindenhogy el kell mennem egy pár órára. Oda kell figyelni a mamára.
Reggel megérkezett a sógornője, részletesen elmondta neki, hogyan itassa, etesse nagybeteg anyját. Nehéz szívvel ment el otthonról.
– Sietek anyu vissza, muszáj mennem, halaszthatatlan dolgom van – mondta az anyjának, mert tudta, hogy ért mindent, csak beszélni nem tud.
Amikor hazaért a sógornője a ház előtt strázsált, egyik cigarettáról gyújtott a másikra.
– Rendben van minden? – kérdezte tőle.
– Fenét van rendben, semmit nem fogad el tőlem, nem eszik, nem iszik. Már alig vártam, hogy haza gyere!
Le se pakolt, ment a betegágyhoz – Jaj, anyu, ha egész nap odavagyok, akkor éhen hal? – kereste az odakészített italt, hogy megitassa.
Az anyja mohón itta a hűs teát a szívószálon keresztül, tőle elfogadta. Tudta ő, hogy nem a sógornőjére haragudott, hanem rája, hogy elment mellőle, még ha egy kevés időre is. Kapocs volt köztük, mint egy láthatatlan híd, amin ők már szavak nélkül is megértették egymást. Legelőször a legkedvesebb nővére ment haza. Amikor megérkezett, oda ült az anyja mellé, és nézte milyen tehetetlen. Csendes volt, szótlan, alig beszélt. Tudta, hogy eljött a vég. Később kiment Nórihoz a konyhába, sokáig üldögélt kisírt szemmel.
– Hugi, nemsokára temetünk, nem lesz már anyánk – mondta maga elé nézve.
Két nap múlva hazaindult.
– Ne haragudj rám, de nem segítek vele semmit, ha itt vagyok, nincs mit tenni. Majd telefonálj. Sok a dolog otthon, tele van a ház vendéggel.
Mikor elment a nővére, odaült az anyja ágyának szélére, megfogta a kezét, csak nézték egymást. Egyformán fájt az üresség, ami a távozó testvér után maradt. A szíve összegömbölyödött, mint a vasököl.
– Nincs semmi baj anyu, minden rendben lesz, mindenkinek üzentem, hogy beteg, minden gyerek tudja, aki él még. Biztos jönnek bármelyik pillanatban, várja csak őket türelmesen.
De az anyja nem hitt neki, a szemében a lobogó tűz egyre fakult, furcsán változott, figyelmesen nézett valahová.
Kihívta hozzá az orvost, aki megvizsgálta, majd sóhajtva állt fel mellőle. Kint a ház előtt megállt és szembefordult vele.
– Valami miatt nem tud elmenni, tudom, hogy nagy kérés, de engedje elmenni. Hagyja egy kicsit magára, ne fogja a kezét.
Szót fogadott, nem ment be mindjárt, mikor kikísérte az orvost, leült a ház elé a lócára.
– Miért nem tud... kit vár?
Mikor bement hozzá, az anyja szeméből kialudt a fény. Reszkető kézzel simította le szemhéját. Tudta mit kell tennie ösztönösen. Levetkőztette, megmosdatta. Mosta az öreg arcát, amin kisimultak a ráncok a halál pillanatában, a kezeit, amik annyit dolgoztak értük. Beszélt hozzá...mintha élne, még utoljára.-- Emlékszem, apámnak azt mondta, hogy én azért születtem meg kilencedik gyereknek, mert én leszek aki lefogja a szemét. Mindent tudott előre. Pihenjen most már, hisz annyit dolgozott életében. Ha van Menyország, már kitárult az ajtaja, várják az érkezését. Egy selyemkendővel felkötötte az állát, a két kezét ráhelyezte az elnémult szíve fölé.

Jelenlét

 Lovas kocsin vitték a koporsót a halottasházba. Mögötte csendben sétáltak a halottsiratók, a szomszédok, katolikus hívők. Csendesen mentek, csak a cipők alatt nyikorgó kavicsok neszét hallották. Akik szembe jöttek velük azok is elcsendesedtek, megálltak, leszálltak a kerékpárról, hogy odaléphessenek Nórihoz részvétnyilvánításra. A lovak prüszköltek csak hangosan, a kocsis nehezen tudta sétára fogni őket, állandóan ügetésbe kezdtek. 

Földöntúli közvetítés

A temető két részre volt osztva, az egyik felében reformátusok, másik felében katolikus hitűek nyugodtak.
Az elhunyt katolikus vallású volt, de nem járt templomba. Egyszerű oknál fogva, nem volt rá ideje. Később megszokta , nem is vágyott Isten házába, azzal indokolta az is csak egy épület , mint a többi. Szerinte aki annyira buzgólkodik, hogy egy misét sem hagy ki, lehet az a legistentagadóbb. A hit velünk van, bennünk, bármerre járunk, nem hagy el soha. Megkérdezte Nóritól, hogy szerinte bírta volna e azt a sok megpróbáltatást, ha hitetlen. Nóri egyetértett vele, az anyja erején felül dolgozott míg felnevelte a kilenc gyereket. Legbelül ő mindig Isten tagadó volt, de nem vitatkozott az anyjával. Mikor ezen az istenhiten filózott, mindig dührohamot kapott, minek imádkozzon, kihez? Ha létezne Isten, nem lenne ez a földi pokol, minden csodálatos lenne, az emberek nem gyűlölnék egymást, hisz Isten a szeretet szimbóluma. Volt benne hit, de csak önmagával szemben, hogy erős és minden bajon túl tud lépni.

Mikor az apja elhunyt, visszamenőleg kérte a tiszteletes az egyházdíjat, csak akkor temetett, most egyedül rendezte a papot, meg a temetés körüli felhajtást. Lacit nem érdekelte különösképpen, még a mama halála sem rendítette meg. A temetés napjára összegyűlt a család, jöttek az ország minden részéből. 

Búcsú a lélektől

Mikor eljött a temetés napja, már úgy érezte nem kellett erősnek lennie, már oda tudott figyelni saját gyászára, az ürességre, amit az anyja halála hagyott maga után.
Emlékeiben ott élt az utolsó nap, amikor megsértődött. Aznap a vacsoránál szokásosan fejtegette, milyen szenvedés az élete, mennyi fájdalom éli fel a testét, lelkét. A férje nem szerette, ha étkezés alatt betegségről, negatív dolgokról beszéltek hozzá.
Igazából őt is zavarta, de már megszokta az anyja folyamatos kimerítő beszédét– „itt fáj, meg ott fáj, nem sok van már hátra... vár apátok odaát".
A férje akkor se volt jó passzban, ingerülten szólt rá az anyjára.
– Hagyja már abba a siránkozást anyuka, tizennyolc éve halálát kelti, szegény apósom nem panaszkodott, mégis őt temettük el. Nem hal maga meg, együnk már nyugodtan!
A mama megsértődött, feltápászkodott az asztaltól, indult a szobája felé. Az ajtóban megállt, nem fordult vissza, csak maga elé beszélt.
– Drága fiam, nemsoká megtudod te is, mi a fájdalom.

Élni vagy halni

Három hét se telt el, Laci egyre többet panaszkodott, fáradékony lett. Egy napon sárgaság jelent meg a szemén. A vizsgálatok után a legrémisztőbb hírt közölték velük, rákot diagnosztizáltak nála az epevezetéken. A férjének akkor eszébe jutott az anyósa utolsó szavai.
– Azt mondta, nemsokára megtudom, mi a fájdalom. A mama már megint megálmodott valamit előre... az én halálomat. Mit gondolsz Nóri? Az anyád sohasem tévedett.

 

Megtérés

A halál pillanata a tisztánlátás pillanata. Laci megérezte azt a pillanatot amikor számára véget ért a földi élet. Oda hívta maga mellé Nórit. Átölelte a vállát, halkan nyugodtan beszélt hozzá.
– Most hallgass végig engem, ne ellenkezz, ne akarj félbeszakítani. Már tudom, hogy meg fogok halni, de lenne pár kérésem előtte.

A beszélgetés lelket öntött Nóriba, egyben furdalta a lelkiismerete miért volt erre szüksége. Miért pont ezt az embert hívta fel, és nem a nővérét, a legkedvesebbet, aki mindig nyitott volt felé és segítőkész. A miértek amúgy is sorban álltak benne, mint az autópályán a dugóban elakadt autók. Volt, amelyik csak halk volt, volt, amelyik türelmetlenül szirénázott, hogy indulni kéne valamerre. Nem tudott és nem is akart magyarázatot adni önmagának se, miért akarja lerázni magáról hisztérikusan a jelenéhez oda ragadt múltját.A tehetetlenség olyan, mint az árvíz, ha elébe kerül egy földbe kapaszkodó erős fa, azt is képes gyökerestől kimosni a földből. Nórit már vitte a víz, kapaszkodót keresett, egy kezet, ami kihúzza az árból. Minden fájdalmát, minden képet, ami visszahúzta a fájó emlékeibe, elzárta egy képzeletbeli ládikába, és egy szombat reggel elindult az első találkozóra a véletlenül megismert idegen férfihoz.