Translate

Katerina versek

Katerina Forest: Hazaértem


Öreg kezed, anyám, tedd a kezembe,

hadd simogassam még egyszer meg.

Ülök melletted, nem beszélünk, csak

hallgatunk együtt egy régi zenét.

Szívemben bomlik lassan a fájdalom.

Hazaértem, már itt vagyok veled.


Messzire mentem, távoli vidéken

sok évig éltem, nélküled, anyám.

De minden nap gondoltam rád.

Higgy nekem! Látod, hazaértem,

itt vagyok veled, fogom a kezed,

veled maradok. Már sose hagylak el!


Ma megkondult a harang, érces

hangja zengett a falu felett.

Fehér csipkében, selyempárnán

nyugszik a fejed.

Kezed imára kulcsoltad szíved

felett. Öreg arcod szépségére

csúszik a halotti lepel.


Már tudom, csak ezért éltél

nap nap után,

csak ezért sírtál sok éjszakán,

hogy hazatérjek.

Ezért volt minden szavad esdeklő,

hogy egy nap még megfoghasd a kezem,

érezzem, mennyire szeretsz.

Hogy tudjam meg az utolsó nap,

mindig rám gondoltál,

szíved megszakadt a bánattól!


Harangzúgást messzi viszi a szél,

ma megértettem a lélek üzenetét,

a magány fájdalmas énekét.

Tudom, későn...  anyám!


Ma reggelre






Figyelted éjszaka a hűvös csillagokat
a kígyózó neonfényben bujkáló Holdat.
Cipőkoppanásokból reményt szőtt a lelked:
 – Talán takarót hoz, egy tányér meleg ételt.

Hullott rád hópehely, mint manna az égből,
lelkedben tavasz volt, álmodtál egy virágos rétről.
Figyelj Barátom! Figyelj! Ne higgy a mesében,
Arcod viaszfénye nem hat meg senkit sem!

Utad min ideértél, már nem vezet sehova,
nem érsz annyit sem, mint egy kóbor kutya!
Érte megmozdulnak, ítéletet hoznak.
Téged kikerülnek, még beléd is rúgnak.

A hajnal, ha eljön, kihuny minden csillag,
szürke bérházakról válik a vakolat, a Nap
fénye végig siklik a város felett, szemét közé
búvik, bűzös konténerbe, majd ráfekszik a deres
háztetőkre. Megmozdul a város, zörög, kattog,
ébred, sínek között sír egy beszorult patkány... s te
szoborrá válva ülsz a város egyik padján.


Katerina Forest: ÉHEZÉS



Terítő nélküli asztal közepén
üres tányér.
Meleg leheleted kondenzcsíkként
körbejárja a hideg szobád.
Nem vagy egyedül.
Veled ül az üres tányért bámulva
a család.
Huszonegyedik század!
Ki hitte volna,
hogy ezt hozza rád?
Társbérlőd a nyomor.
Mindennap várod a végrehajtót.
Pedig dolgoztál, reggeltől estig,
hisz te voltál az átlag,
aki az életbe belefáradt.
Hittél,
az égen tündöklő tűzijátéknak,
hittél,
a hülyítő reklámoknak,
elhitted,
hogy megengedheted magadnak,
hogy házat vehetsz, plazma tévét.
Hittél az összes hazugságban, a

híres huszonegyedik században:
hogy napról napra csak jobb lesz
... üres tányér
az asztal közepén,
kenyérmorzsa,
fűtetlen szoba.
Gyermeked kérdő tekintete.
A tehetetlen düh, ami benned remeg!
És csak nézed, hogy
asztalod mellett a nyomor
kenyérmorzsákat majszol.

Katerina Forest: Tenyerembe veszlek



Tenyeremre veszlek,
felemellek, hogy lásd milyen a világ.

Ha kimozdulsz az álmaidból,
alvó lelked kinyitod,
meglátod, az csak ámbrád
volt, miben magad ringatod,
 nem a holnapod.

Ébredj már fel, menj az utcára,
figyelj a fagyos éjszakában.
Nézd a hajléktalant,
kékülő ujjában a halált, a
zörgő összetört magányt.

Nézd a munkanélkülit,
az utcán kódorgót,
ki önmagával nem mer
 szembe nézni, görcsben
gyomra, lelke, mert
keres, egyre keres egy
kiutat a bizonytalanságban.

Ott van a nyomorék,
ki bizonygatja, hogy beteg,
az évek malmában
a kerék felmorzsolta.
De hiába, csak ő tudja
 kín milyen keserves,
más csak vigyorog rajta.

Ébredj már fel, menj ki az
utcára ne a Pláza cicomába.
Karácsony közeleg, nézd
a sóvárgó szegényt,
ott a csillogó kirakatüvegén.

Álom világod szemed sötét
 függönye, takarásából nem
veszed észre, hogy lazán
felelőtlen semmittevésben,
ha felnőttként elindulsz,
hogy megvívd a saját csatád,
az utca végétől te sem jutsz
tovább. Majd állsz az út  sarkán
egyedül, bizonytalanul,
nézed, hogy álmod a sárba gurul.
A csőcselék rajta átvonul.

Tenyerembe veszlek
újra és újra, fáradhatatlanul
mondom, írva és szóval az imám.
Talán egyszer elér hozzád,
hogy  a jövő mi szembe jön
könyörtelen





Sétált, mint aki ráér,
lassan, szinte észrevétlen.
Nézett az üvegfalon át egy
csodálatos idillt. Szeme
körbeölelte, a vértől rózsás
sertéskarajt, cirógatta a zsíros
falatokat. Nyála csorgott, már
patakba folyt, ádámcsutkája
le-föl mozgott. Elképzelte
a gőzölgő levest,az illatos
sercegő húst, szinte beleszédült
a vágyba- Kér valamit?- szóltak rá.
Arcát gyorsan igazítva
szerény mosolyra húzta,
- Semmit kedveském, csak nézelődök.
De sírt az éhség az álarc mögött.
Az utcán sóhajtva nyúlt a kidobott
szemétbe, lehajtott fejjel
tovább lépve, kenyérhéjat majszolt.
 

Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó gondolat,
mik eddig segítettek fényre, résekre lelni.
Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs
bennem alázat, se "Szeretlek Jézus". Míg asztalom
rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír a rózsafüzér.
Még félben rajta a "Hiszek egy Istenben" és
benne búvik az "Áldott legyen az Ő neve. Ámen".

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol
millió ember mormol egy imát, és csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel, ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves
nyoszolyáján, szájából hamisság nyála csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó szomorúságot.

Fagyott madár a földre hullt,
betakarta puha hó.
Kicsi madár, kicsi madár, 
feladtad hát,
eddig tartott a haláltusád?
Éjszakában világító
égő szempár,
zsákmányra vár.
Lába alatt roppan a hó,
napok óta hiába kóborol.
Bent a házban kicsi anyó,
bezárta házába a fagyos hó.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
meddig melegít a rőzsecsomó?
Hátán ócska takaró, arcára rajzol
évgyűrűket a pislákoló
gyertyacsonk.
Imáiban feladta már
a holnapot.
Kicsi anyó, kicsi anyó,
pattogó tűzszikrákon át
melegszel majd odaát.



Villám hasított le a fekete égből,
tűz hányta a szikrát a száraz avaron,
lovak patája dübörgött a csendben, szaggatva
a síró földeket – Hová meneküljek?
Rothadó termés a fákon, mezőn kóróvá
aszott virágok, humuszba érlelt rovarhullák,
zúg a jajszó a hegyek felett: Mondd,
hová meneküljek?
Síró gyermek néz anyja szemébe,
kicsi szívében reszkető félelem, éhes,
mégse kér… az ajtón dübörögnek…
– Kérlek, segíts, hová meneküljek?




Az utcákon porördög lődörög, néha imbolyogva megáll,
majd nekilódul, dühösen becsapja a kékre festett ház ablakát.
Roskadt kerítésen naptól fakult szunnyadó ruhák, 
fércük szakadt, esőverte múló idő szennyese .
Az emelkedőn jön egy részeg, nyomja a pedált,
káromkodik, mondja az istenigazát.
Mérgesen csahol egy korcs, kapkod a lába után, de a rúgástól
vinnyogva megáll. Esteledik. A Hold már felragyogott a bozótos felett.
A házban vacsorához ül a család.
Az anya szégyenlősen ül közéjük, sírva nevet:
- Ma kevéske az étel, de holnap ígérem több lesz.
Kenyeret szel, zsíros edényben kotorász, közben azon meditál,
mi lesz velük ha másnap kenyérre sem telik.





Álmodik a Nyomor, elgyengült kezével
kapaszkodót keres, de nincs sehol
se egy görcsös ág, se egy kéz, ami felé nyúlna.

Sír a Nyomor, szeméből szürke
eső esik, körülötte pocsolyává válik.

Fél a Nyomor, a mától a holnaptól,
fél a közelgő lépések zajától.

Éhezik a Nyomor, korgó hassal
alszik, álmában nagyot nyel,
sült húsról álmodik.

Reménykedik a Nyomor, hogy
egy nap, nem taposnak rája,
kihúzott gerinccel majd az utcákat járja.

Felébred a Nyomor, körbe néz,
szívét görcsbe rántja a felismerés.

Kilép a Nyomor az árnyékból a fényre
Szakadt rongyaitól megválik örökre.






Ma megtagadtam a hazug Isteneket, az áldozó
rózsafüzérem a sárba tapostam.
Néztem, ahogy lepattantak a gyöngyök
és gurultak szanaszét, árván pörögtek.
 Elnémult rajtuk, a „Hiszek egy Istenben”
És a” Mi Atyánk ki vagy a Mennyekben” szétfolyt
a köveken. A Hit mi eddig éltetett végre utat talált
a Semmibe, már nem görnyed tőle a hátam.
Nem fáj a veszteség, nem fáj az üresség,
hisz rég harcol ellene a lelkem, mind csak hazug szószegés.
Végig nézek az úton és látom merre tartok,
 megyek rajta és magam mögé szórom a dogmákat
 az igéket, az irányszavakat, mik meghatározták
eddig a létem. Isten álarcai mik eddig körbevettek, lehulltak mind a porba,
onnan vigyorog rám a Halál, a Gonoszság, a Fukarság, a Hamisság álarca.
Papok, igehirdetők, a hamis Isten álarcában már nem vezetnek félre,
uzsorások, dézsmaszedők, boszorkányüldözők, hiába minden,
már nem hiszek bennetek.
Pedofil csuhások, keresztel nyakatokban, bitófa árnyékában
sunnyogva prédikáltok, szentségről, Jézus eljöveteléről.
Kereszt mögé bújt hitvány gyilkosok, népírtók, hiába
integettek, hívogattok, vérrel borított oltárról kínáljátok az ostyát,
amibe sötét folyosó zugában patkánymérget kevertetek.
Egy Istenbe hiszek csak, aki bennem él, és én benne élek,
ez az Isten mezítláb jár, szerény és áldozatra kész,hisz bennem,
és én azóta tudok hinni  önmagamban.



Hallod? A távolban morajlik az ég,
villámok hasítják a sötét felhők hűs vizét.
Bárcsak ideérne hamar, a pokol tüzét eloltani.
Hallod a távolból a suttogó morajt,
mint hullámverés a rideg kősziklákon,
köveket tör, rombolva épít.
Bárcsak ideérne hamar… a pokol tüzét szítani.



Zúgva, sisteregve jött a szél,
 dühösen vágta rám a kertkaput.
Forró leheletével felszárított minden
harmatot. Bebújt bokorba, résbe, majd
sziszegve hozzám bújt, körbe ölelt.
Nem engedett, beszél hozzám.
Illatokkal cirógatott, estikével, eső illattal.
Szagokat hányt rám, égett hús szagát,
temetetlen halottak bűzét... esti harangszót, gyermeksírást,
üvöltve forgott, ágakat tört, majd elnémult egy percre,
bűnbánón súgta: sajnálja, hogy megkorbácsolta
a haldokló tengert.
Bogarak zümmögtek hátán, pillangók kitépett
szárnyai lebegtek előttem...  hirtelen szoliterré vált a platán,
és én fáradtan leültem alá. 
A szél, viharrá nőtt, már nem simogatott, pusztító erejével körbe forgott:
– Nem értelek!– szólt hozzám – Bezártad magad, érzéketlen és
érinthetetlen vagy! Elhoztam mindent, miről tudnod kell,
lélegezz velem, érts meg engem!
– Értelek – súgtam – a falak mit látsz… csak védenek engem.
,
.



Na, éljünk még egy kicsit, álmodjunk nagyokat!
Kéjesen sikoltsunk, ha sáros lábbal belénk rúgnak.
Gyermeki mosollyal rebegjünk hálát,
ha szétszakítsák hitünk, és a kutyák elé dobják.
Kik voltunk mi, mikor mertünk nagyokat álmodni?
Mertünk kéklő égre Napot felfesteni, tengernyi mezőre
virágot szórni? Kik vagyunk most? Hagytuk, hogy hitünket ellopják,
gerincünket törjék, ősi büszkeségünk
szégyenpadra dobják. Tömeggé váltunk, arctalanul állunk,
béna kezünkből hullanak a zászlók.
Szirének éneke csábítja lelkünk, hazug szavakból
ácsolunk koporsót.




A hajnal nem hoz enyhülést, kitárt ablakomból
nézem az elsárgult kertem, hol torzóként
virít a trombitafa virága.
Sárga, tépett levelei fonnyadtan lógnak, szirma hull,
haldoklik, vízért kiállt.
Énekes madár repte lassú, trillája suttogó,
szomjúság gyötri, hozzám repül. 

A vízzel kínálom, melyben megcsillan a felkelő Nap fénye,
 éget... a madár mohón oltja szomját.  én közben 
könnyezem... siratom a feketerigópárt, kikre
holtjukban találtam rá egy  hajnalon.
Fáradt vagyok, talán haldoklom, mint ők.
Kiégett lelkemben parázslik még a tűz, de az álmok ellobbantak,
fekete korom lepte el dédelgetett vágyaim.
Már nem hiszek a holnapban, nem hiszek az állandóságban.
Abban sem, hogy él még a becsület a józan logika.
Pocsolyában fetrengő holnapok jönnek, és a tűz felégeti a jövőt.
Már nem temetünk, nem siratunk, nem búcsúzunk.
Tudatunk szitává kopott, nem érint meg senkit a pillangók halála,
rovarhullákon lépegetünk előre, a végső és utolsó állomásra,

ahol a méhek már nem poroznak nyíló virágot.



Egyszer megöregszünk…
léptünk tétova lesz, bottal járunk.
Sokat időzünk a múlt emlékeiben,
visszapergetjük az időt…
valamit folyton keresünk:
egy mosolyt a múltból, elfoszlott
fényképeket… ha egyszer megöregszünk,
meghajlik az idő,
és derékba tör minden színes álmunk.
Magányra vágyunk, egy csendes zugra
árnyas fa alatt, hol velünk időzhet
a lélek. Nincs kérdés bennünk,
mindre választ kaptunk,
sírva nevetünk majd… ha megöregszünk





Álombeli lebegés, mantrák.
Néha repülsz, aztán zuhansz, kövekre, tűhegyes
üvegekre… aztán újra vágyakozol, reménykedsz,
bizakodsz, és hitről mesélsz… később elfordulsz
mindenkitől, önmagad burokjában értelmezed az időt.
Nem értesz semmit, úgy érzed minden csak képzelet,
mert nincs tér, nincs idő, nincs lét és nincs halál…
illúziók vannak csupán. Nincs Isten, egyedül maradtál.
Lebegsz egy légüres térben, a tudatod önmagadra vetíti a semmit.  






Züllött éjszaka után, ásítva kel fel a Nap,
a Reggel is botorkál, céltalan halad,
nem néz hátra, talán arra vár,
hogy a Múlt a hátáról leszáll.
Emberek nyüzsögnek… ajtócsapkodás,
füst és piszok ölel, vinnyogva ugat egy kóbor kutya,
átjárók félhomályában szunnyad a hajléktalan,
reszketőn szorítja olcsó borát.
Borosták, rossz szájszag, kábulat.
Üres gondolatok csapódnak szakadt
reklámokon, bújnak szürke
repedésbe. Az emberek csak mennek előre,
nem néznek hátra.… nem kérdeznek... felesleges.
Nincsenek válaszok, rég elporladtak,
mint évezredes eróziótól az erős sziklafalak.
Meggörnyedt hátukon kopott hátizsákok,
mik elviselhetetlen súllyal nyomják a vállukat.
Bennük ott lapul a Büszkeség,
a Lelkiismeret, a Tudás, az Önakarat.
Vérzőn hasítja a testüket a súlya, kínzón lüktetve
fáj… mégsem nyitják ki, nem merik, lelkük béna,
… a Félelem markolja a szívüket.




Átsiklott a szél a mező felett, kicsit
forgott, dülöngött, mint a részeg,
a szőkére festett cigánybúzáknak
megborzolta, megtépdeste bóbitáit.
Pasztell színekben játszott a fény,
a vadszőlő bíborban égett,
zizegve hullatta levelét a lomb,
homályos ködben ült a távoli domb.
Szép ez az ősz, lassul az idő,
pihenni készül a föld. Takarót
fon a pók, odúját béleli sok kis
téli alvó. Csak én nem készülök.
Pedig vágyom a pihenést, azt a régi,
téli estét, csendes magányt, melegét
a tűznek, hópihéket az ablakom
peremén, várom mindig az újév kezdetét.
De most bennem remeg a csend, a szél
félelmet hoz, messziről érzem hidegét,
csattogását, egyre közelít a tél, viharmadár
száll felém, szárnyától sötét lesz az ég.
Valahol messze tőlem, gyermekek sírnak
szétrombolt házfalak közt, rongyokban alszanak.
Pislákoló gyertyacsonkon a láng hajlik, táncol.
Reszket fent a Hold, az éj nem hoz holnapot.
Hol vagy Isten? Aki mindent lát, kezed
miért nem emeled, hogy ne tovább!
Miért engeded ezt a becstelen orgiát,
a kéjtől dagadó szadista önimádó múmiák
halotti táncát? Miért engeded?
Isten, takard ki arcod, mutasd magad!
Miért fordul hozzád minden jajszó,
könyörgés, ha nem ér el hozzád
a sírás, a fájdalom gyötrődő hangja?
Még hiszek, de egyre halványul hitem.
Még bízok, de türelmem véges.
Nem érzem a jelenléted. Ha nem vagy velem,
ki oldoz fel bűneim alól?
Ki áldja meg szenvedő lelkemet?

Segíts! Hogy eltudjam hinni, hogy eljön az az idő,
mikor minden néma száj üvölteni kezd, 
a vakok előtt kitárul a rejtett világ, és a a süketek hallani 
kezdik a halálra itélt madarak dalát.  
Istenem, legelőször hallgasd meg a gyermekek jajszavát...



Kavicsos út, hepehupás, rajta szelíden bújó pocsolyák,
már oly régen járok ezen az úton.
Ha elfáradok, megpihenek bárhol, árokparton
vagy köveken ülve, járdaszegélyen, vagy madárszaros
parkok rozzant lócáin, egy hörgő város közepén.
Arctalan emberek kerülgetnek, néha belém rúgnak,
leköpnek, rám dobják lelkük zuborgó mocskát.
Már nem érdekelnek. Nincs bennem
feléjük zéró tolerancia. Gyűlölöm őket. Bent rekedtek az időben,
agyuk bezárt pénzes ládika. Gyűlölöm mind!
Az egész világ amnéziás. Elfelejt mindenki mindent!
Nem zárják el a vízcsapot, égve hagyják a villanyt,
a vasalót tűzforrón, a gáz sziszegve betölti a konyha levegőjét.
Amnéziások. Nem ültetnek fát, nem szedik össze a szemetet.
Az amnézia mint egy féreg a gazdatestben, rágja belülről őket.
Nem ordítanak, nem sikoltanak, nem ütik ököllel a
rájuk zárt börtön ajtaját. Nem hallják meg a vészkürtök
idegrázó hangját! Süketen és vakon mennek előre, agyatlanul.
Tudom.
Egyszer mindenki megáll ezen az úton,
a finoman megbújó mocskos pocsolyában.
Nézelődnek majd értetlenül. Talán leülnek mellém az útszélre,
és míg bambán bámulnak maguk elé, kétségbeesve kutatnak az emlékeikben.
Halkan motyognak tétova szavakat:
– Nem értem, hova jutottam? Én nem ide vágytam...
És hol vannak a fák?



A pszichém megfoszt ma az álmaimtól
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng
mint az utcasarki részeg saját nedvében
mocskosan bűzlik, szégyellem sorsomat.


Megtörténik az, mitől reszketve féltem,
a sors az mi arcul üt, kinevet, tehetetlen
ember vagyok már én is, árván egyedül
a vinnyogó tömegben.
Talán egy rés, kicsinyke egérút, mi kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás, semmi más.


Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban! 


Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó igaz, a hang mi utolér?
Nézel vissza rám, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt, a holtakat.
A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.


Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő’ el,
itt vége van a létnek, a tűz felemészt.
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.



Látod, a köd hogy hasal a tájon? Mint az én
lustaságom a hajnali ágyon. Vak szemmel
fényt keres, nyújtózkodik a szürke mocsokban.

Látod az utca emberét, kik lehajtott fejjel
sietnek elérhetetlen céljaik felé, szempillájukon
rebben a köd lecsurgó szennye, undorodva
törlik magukról mintha a sors hányadéka lenne.

Arcukra fagyott mosolyukból gyöngyfüzért fon
a hideg reggeli szél, görgeti maga előtt fel a hegyre.
S ott elcsitul. Mögötte feloszlik a köd, mindhiába.
Szürkén vonaglik a sárban a lét, lyukas bocskorában.




Kósza gondolatok rémisztik álmomat,
ébredésem fájó öntudat, mert nem
vagyok veletek a havas utakon.
Csak mentek az úton, s megaláz
bennetek a kinyúlt kéz - Győzelem!
Alattunk négy kerék, kell e rozskenyér?
Éhségmenet!

Ne várj Csodát! Azt már dög keselyük
emésztik a korhadó fák ölén, sűrű
bozótban vergődik karmai alatt.
Te csak menj tovább, és hívjad
magad mögé az elesettet, a beteget,
hívjad az öngyilkost, ki még él,
de lélek koporsóban már vergődik
teste, nemsoká Istenhez beszél.

Már tudjuk, hogy ártatlanul szenved
millió ember, ki szegény, esti lámpafény
jussa és darab kenyér. Hívjad az embert
magad mögé, ki csak tűri a statisztikát,
amiben ott van a vörös vonal, hirdeti
a halál logaritmusát. Ha majd az utca
telve, mögötted kígyózik a nép, állj
meg egy pillanatra, hisz egy ország állt
 mögéd, és ki lemaradt, az sose érti meg,
ne is várj tőle feloldozást, az éhség mámorát.

Erős két karod emeld fel az égig,
kulcsolj kezet, erős lánccá edzed,
indulj keletről, nyugatra, söpörd a tájat,
dobálj ki mindent, mi utadba állhat!
Pufogó frázisok ne lökjenek félre,
szirének dala ne vigyen kísértésbe.

Már látod az utad, a célod, hova tartasz.
Felejtsd el a régi világodat! Ássad
sírját, hulljon verítéked, de ne sirasd!
Csak vágd bele a kőkeresztet. Nyiss egy
új lapot életed könyvében, írd az elejére:
Ez a mai nap a Kezdet!






Sárgával színezi a tél a hó alatti rétet,
barnán zörögve szál egy falevél,
a fák is bénán néznek az égre,
csillan rajtuk a fagyott hajnali dér.
A házak falát fájón öleli az északi szél,
sziszeg és zeng az égi hárfa, lüktet
az égi zene. Hópihék szálnak a mélybe,
táncolva suhannak a város felett.
A nap opálosan kel fel, fénye hideg,
szikrázik egyet a fagyott folyó felett.
Csúszik, fürdik a vízben, játékát megunja
mérföldes ködtakaróját hátára borítja.

Rád gondolok megint mert fáj a magány,
könnyeim jéggyöngyök, szívem fagyott,
mióta nem vagy itt, a szeretet halott.





Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam már,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.
Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…
 – Nincs miért élnem nélküled…


Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.



Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végig söpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.
2015. szeptember 27.





A hajnali köd megint ráfeküdt a háztetőkre,
nyálasan csurog, kenődik ablakra, kőre.
Nézem a kinti világot, hol szürkére
festi a tél, a repedt fák ágát,kéjesen
borzolja a szél, a bűzlő madárhullák tollát.
A mindennapok kényszere rám dobta
rég megkopott kabátom. Félretaposott
cipőm klappog az úton megbújó pocsolyákban.
Kátyúk, káromkodások közt ébredt a város,
mogorva emberek, testidegen szagokba
burkolódzva mennek. Taszítanak. A közöny ráragadt
a kirakatok üvegére, folyik le róla, mintha
a hányadéka lenne. Már nem érdekel:
az üveg mögötti csillogás, nincs bennem
eufória- mindent magamnak- akarás.
Hiába minden erőlködés, álszent énkép,
a tükörben meztelenné válok, szégyenkezve
aggatom magamra az összes flancos ruhámat.
Gerinctelen a hátam, a torz arcom iszonyodva
néz rám: Mivé váltam?
Az utcán belépek a lehajtott fejű emberek közé,
gondosan elvegyülök a tömegben, eltűnök benne.
Köztük porszemmé válok, egy szürke senkivé.





A hegy délcegen tör az ég felé, nyújtózva fellegekig ér
néha lecsúszik rajta a köd, siklik, simítja kőszikla lelkét.
A felhőkből víz buggyan elő, sisteregve száguld lefelé,
fűre, fára, patak medrében elterül, a nap tüzében párává
szelídül – Hazugság,zúgja az erdő, hogy nincs fent és lent,
csak lebegés, gyökereink a földben örökre bent rekedtek,
mégis az ágaink a felhőig érnek, fényben fürödnek.
A hegy lábánál zúgó patakmeder, erős sodrással tör a
széles folyam felé, a tengerhez igyekszik, nászra készül,
egyesül vele, majd a medrében elvegyül. Suttog és csobban:
– Nem értelek, nincs tér és nincs idő, nincs lent és fent,
nem fékez semmisem, hogy útra kelj, csak illúzió a kötelék
mi rabságban tart, és nem engedi szabadon az igaz képzelgést.


Kezem a válladon, ölellek,
ígérem, hogy mindig megvédelek.
Önmagam sem értem, hogy miért tettem
szent esküvést, hogy az életed része leszek.
Talán fentről az Isten szólt hozzám: – Indulj!
Számodra ott a kijelölt út! Sziklákon fogsz járni,
omladozó hegyoldalon, üvegszilánkokon.
De erős lesz a hited, nem érzed a fájdalmat,
mikor az úton végig haladsz.
Kijelöltem az életed, eldobott lelkek
gyűjtője leszel!



Belépett a tél a völgybe,
zúgó fenyvesek közt jött le.
Lépte nyomán fagyott virág,
kővé dermedtek a fák.

Bolyhozta fehérre tó jegét,
ezüst jégkásával főzte levesét.
De csitt,  ki sír az éjszakában,
a hósapkás  kicsi házban?

Szélkezével kopog a tél,
az ablak kristályos üvegén.
Benn egy didergő gyermeket lát,
ki sírva kérleli az anyját.

Valami nincs itt rendjén,
kavarta tovább a tél a  hópihét,
majd besúgott az ajtó réseken
a tél egy csodás mesét.

Mesélt a télről, a havas tájról,
a vetést védelmező hó paplanról.
Hogyha tavasz jön lába nyomában,
virágfüzér lesz a nyakában.

Mesélt a tél, a Karácsonyról,
a csodás szent ünnepnapról.
Mikor ezüst szánkón jön tálapó,
szeretet zsákkal tele a szánkó.

A gyermek elalszik végre,
kicsi lelkében ott a béke.
Erdő mélyéről megrakott
szekeret húz két deres,


a házhoz érve prüszkölve megáll.
 Az ablakon át az első napsugár
reggel a gyermekre rátalál.
Az anya mosolyog csendben,

benn már a boldogság tanyáz.
 Kinn a tél zenél, orgonasíp a szél,
benn a házban gyermeknevetés,
velük a tavaszt váró remény.
Karácsonyfán imbolygó  gyertyafény.


Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Ma Jézus megszületett.

Vitát nyit róla a sok agyhalott  Senki,
ki is volt Ő, férfi vagy nő? Íme, itt az új gender lobbi!
Összegörnyedt pénzeszsákok tologatják a zsetont,
zsebünkből most forgatják ki a Holnapot.
Minek nekünk Szabadság, Fény, és Öntudat?
Az életünk a legvidámabb barakk, ahol 
a Közöny ágyán a lelkünk térdepelve sír. 

Ma Jézus megszületett!

A Félelem púpos, torzszülött gyermeke,
benéz az ablakunkon, ajtónkhoz oson.
Csendben időz, majd ököllel rácsap, ordítva
követel, engedjük be, hozzánk tartozik!
S mi lehajtott fejjel, ajtót nyitunk neki.

Már Jézus megszületett!

Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén,
fekete varjak károgását szórja a szél.
Harang kondul, halottnak zenél,
érces ritmusa belsőnkben remeg.

Várjuk Jézust! Valahol már megszül





Félek, hogy itt van újra a Karácsony,
még egy pár hét, és a vágyott ünnep
követelődzőn vigyorog rám.

Kérdezi kajánul, megvetted már
a beígért ajándékot, a vasalót, a kabátot,
a mikrót, a kenyérpirítót, meg minden mást,
mit vár Jézuskától a család?

Havas köpenyét arcomba rázza,
jeges csókját homlokomra nyomja,
engem meg a hideg ráz.

Leveleket írok mindenkinek.
Rajzolok rájuk szíveket,
A szívek alá írok verseket.

Kedves családom, míg el nem felejtem,
az idén a gazdasági válságot kezeltem,
ezért átütemeztem a Karácsonyt, nem
jut a költségvetésből semmire.

Csak egy maradt, az is szerényen,
gőzölgő leves mellé az őszinteségem.
Fogadjátok nagy-nagy szeretettel!

Talán jövőre, ha elmúlik a világvége,
A fentieket újra átértékelve
készülök a szeretet ünnepére.

2012.december 10.



Nőni akart az égig,
felhők pereméig.
Fürdött volna fényben,
esőben és hóban.
Gallyait páholyként

madárnak kínálta,
takarta, óvta kincsét,
madár puha fészkét.
Pók hálóját ringatta
 a szélben, ügyesen

bogarakra dobta.
Susogott, mesélt,
zúgott, ha fázott,
üde leheletét fújta
szerteszét,  világba.

Egy reggel gépek
zajára ébredt.
Törzsében  penge
hasítva mélyedt,
fájdalomtól remegve

fuldokolva dőlt el.
Gyantázó könnyein
nézett fel az égig,
ahová vágyott,
egyre távolodott.

Kivágott fenyőfa
egy éjszakára,
hamis díszekkel
felcicomázva,

haldoklik egy
városi szobában.



Hideg téli estén, míg kinn süvít a szél,
kis szobájában kuporog csendben.
Üres tekintete a messzeségbe néz,
míg az öreg kályhában pattogó szikrák
terítik köréje a tűzliliomok csokrát.

Már elfogytak a szavak, csak önmagában
beszél, s már hallani véli az égi zenét,
de mindig vissza-visszatér. Még vár.

Lehunyt szemhéja alatt futó homok,
miben az élete hintaszéken zokog, s ő
marékra fogja a föld porát, és szórja
magára a magány fájdalmát. Még vár!

Egy kézre, mi simítja öreg arcát, elűzi tőle
minden keservét, bánatát. Egy sejtelmes
fény átöleli, érzi, hogy nyújtani kéne karját,
 hogy elérje a kedves  ruháját. De a test már
 nem, csak a lélek mozdul. És még vár...

Kinn csikorgó kerekek zaja, hangos ováció.
A lélek szól hozzá - Nézd! 
Eljöttek...  már ne várj!



Csillámhó hullik, mindenhová bújik,
testem hideg leheletétől fázik.
Fagyott ágon kismadár,
lába alól hó szitál.

Tollát borzolva, szemét lehunyja,
éhezik, fázik. Kicsi szíve dobban,
egyre lassabban.
Félve rebben az ágon. Suttogok,
csak én vagyok.

Tenyeremben árpa, rozs,
etetőbe szórom. Egyél kismadár,
rád a tavasz vár. Ha itt lesz végre
a meleg, veled kelek, veled fekszem,
gyönyörű éneked
nélkül a világ nem kerek.




Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó  szomorúságot.

Mert kicsiny fekete gyöngyfélelmem
 már oly nagyra nőtt, hogy elsötétítette az eget,
s már elfogyott belőlem minden jó gondolat
mik eddig segítettek  fényre, résekre lelni.
 Bezárult minden ajtó.

Műmosollyal készülök az ünnepekre, nincs
bennem alázat, se „Szeretlek Jézus”. Míg asztalom
 rojtjait igazgatom, giccses adventi koszorúmon
gyertyákat gyújtok, a sarokba dobva sír, a rózsafüzér.
Még félbe rajta a „Hiszek egy Istenben”és
benne búvik az „Áldott legyen az Ő neve. Ámen”.

Könnyeimen keresztül nézem a világot, hol
millió ember mormol egy imát, és csókolva
hamis bálványokat, törlik gyilkos fegyverekről
az ártatlanok vérét, fürödnek az öléstől mámorító
kéjben, s hirdetik, igaz hittel ölnek Isten nevében.

A végítélet szörnye már tápászkodik kénköves
nyoszolyáján , szájából hamisság nyála csorog.
Rothadó bűzével könyököl az ünnepi asztalokon.

 Halkan kérem én, talán meg se hallod,
hogy fordítsd felém arcod, s akkor talán
észreveszed, ha szemembe nézel,
a lelkemből áradó  szomorúságot.



Beköszöntött újra a tél.
Vastag a hótakaró, mint a paplan,
tetejére kérget vont a hideg szél.
Kristályragyogás a nap csillaga
tündököl rajta ezer sziporka.

A kis falu már nem látszik a hótól,
elzárt útjain elakadt a hókotró.
Jön a Karácsony, mindenki boldog,
a faluban csendül a harangszó.

Fázós emberek sora indul, hogy
templomában az Istennek,
megköszönje a Szentléleknek,
hogy Jézus megszületett.

Csak anyó és apó nem megy sehova.
Pattogó tűz mellett hallgatnak.
Szobájukat se díszíti karácsonyfa.
A megváltót várják már napról napra,
vigye őket a Menyek országába.

Nincs már öröm az életükben,
csendben gondolnak gyermekükre
ki elment tőlük messze idegenbe.
Apó figyel , kinn a hó ropog,

lépéseket hall, közeleg valaki.
Nehezen kel, már a kilincset fogja
szíve kalapál, már bent kiállt
a lélek, hogy megjött, akit várt,
az elveszett szeretett gyermek.

Az ajtó tárul, a hideg betódul,
hólepte ruhában ott a mosolygós család.
Könnyeik patakját egymásba folyatják,
nem kell a szó, elcsukló a sírás.

örömkönnyek hullnak,
öleli egymást a síró család.
Ekkor lép előre egy törékeny kisleány
Fia szól- Ő az unokád, elhoztam hozzád.

Kinn nagy pelyhekben újra hullt a hó,
benn már boldog volt apó és anyó.
Karácsony elhozta ajándékát
varázsolt nevetést, könnyet
fenyőillatú szobát, szeretetet.

A templomban még zeng az ének,
- Köszönöm Uram, hálás vagyok néked.




Kinn a kutyám szíve vadul kalapál,
utcán robbannak a  petárdák.
Nem baj Balu, vége lesz az éjnek,
a részegek nyugovóra térnek.

Egy nagy felhajtás ez a búcsúztató,
fogadalmak csokra folyóba való.
Mindenki ígér és esküszik,
hogy jövőre jobb emberré válik.

Ígérem, én is, hogy jobb leszek,
minden figyelmem a családnak
szentelem,  kerülöm a stresszt,
egészségesen élek, na ígérem.

De jön az éjfél, vele az újév,
átgördült kerék egy nyomba tér,
semmi nem változik, csak a ráncok,
arcomon a könnyes árkok.

Katerina Forest: Ej Mikulás


Ej Mikulás, Mikulás
mondjad már mire vársz?
Fésüld ki a szakállad,
fényesítsd ki a csizmádat.

Hosszú út áll előtted,
kis unokám vár téged.
El ne felejtsd a csengőszót,
meg a Mikulás jelszót!

Az se baj, ha elviszed
megmutatod az útleveled.
Mert az én unokám okos ám,
neki nem jó minden
jött-ment Mikulás.

Ha már így megalkudtunk,
itt van minden ami kell.
Vigyed, itt a lista:
Egy dobozban szeretet,

a másikban vegyesen
Játék, cukor, meg
egy kis vágyódás,
mikor láthatom az unokám?
Mikulás, Mikulás,

én is várok ám
egy kis csomagot,
ezüst papírban.
El ne cseréld,
az unokám szeretetét




Kapualján jár a hideg tél,
hósapkáján csillogó a dér,
háztetőkre omlik fagyott
takaró, falakon belül van
a halállal alvó.
Istenem, Ő a Te fiad!
Elfelejted lassan a földi halandót,
kit teremtettél, hogy legyen hódolód?
Zengjen ajkáról az ige, csak te benned
bízzon, mert csak így marad hite.
Istenem, Ő a Te fiad!
Hisz most is rendületlenül benned,
hideg szobájában, éhezve és fázva,
hogy eljössz hozzá, felemeled
tenyeredből eteted.
Istenem, Ő a Te fiad!
Lelke száll fel az égig, rongyait itt hagyva,
kezét kulcsolva könyörög néked.
Ismerd meg Istenem, Ő a Te fiad



Még döbbenten álltam s néztem arcod,
mi márványként szoborrá változott.
A fekhelyen egy elkínzott test feküdt,
de lelked már könnyű szárnyakon repült.
Még éreztelek.
Mert ott voltál velem, még nem hagytál egyedül,
tudtad, hogy fáj, hogy nem értem, ezernyi kérdés
bennem szétfeszült, mondd, mi lesz most velem?
Mi lesz nélküled velem?
A Veled reggelek, az elkortyolt kávé, a csendes szavak,
a hiányod már benn ordított, mint bölcsőben síró gyermek,
követeltelek - Még nem hagyhatsz magamra, még ezernyi perc,
ami még közös, még ezernyi mosoly, simogatás,
várj kicsit még! Várj! Még elmondom neked,
tegnap akartam… hogy mennyire szeretlek.
Eső esett, arcomon legurultak a cseppek,
közé folyt a keserű könnyem.
Mellettem csobogó patak futott tova,
miben már fürdött a Halál madara.
Láttam, hogy nyílott az ég kapuja,
tündöklő fényben átszállt a lelked rajta.
Gyertyafény lobban, kormozza a keresztet,
hideg kőlapon bevésve a neved,
Született… Meghalt…, Örök emlékezet.
De én tudom, hogy nem vagy itt!
Virágot viszek, a sírhelyedre teszem,
aztán mosollyal arcomon,… elsétálok Veled.



Mint a katonák a forró sivatagban,
menetelünk az életért, egy korty vízért.
Lábunk reszketve lép az ismeretlen földre.
A félelem sikolya a jövendölés,
hogy eljött az utolsó nap
mit megirt az Isteni Prófécia.


Még hinni akarsz az álmaidban,
de visszahúz az idő, végtelenbe
mártott tollal vércsíkot húz rajtad,
hogy ébredj végre érezd és féltsed
hangyányi porszem életed!
Az univerzum zenéje átölel,
fényévekre repít, s te egy perc
alatt megérted a tiltott lényeget.
Követelsz, lázadsz, mint egy
kisgyerek, visszakéred az életed.
Rabszolga lettél, rongyos bábu
kinek szava semmit ér,
de érezni akarod, hogy nem hiába éltél
e földön, mivel mint üveggolyóval a
gyermek, játszik most az agymosott
mutáns , ki dönt életről halálról.
Még nem késő hadrendbe állni
az egész földön kart karba fonni
gyengülő lábakba erőt adni.
Követeljetek, vizet, levegőt, földet,
mert a Prófécia beteljesedett.



Lassan gyújtod a mécsest,
óvatosan, féltve, tenyered
takarásában a láng imbolyog,
fénye gyenge. A temetőre
esti szürkület dobja fátylát,
körülötted életre kel a
szellemvilág.

Emberek halk moraja,
csendes imák. Te mégis
egyedül állsz. Lassan
ezernyi láng dacol a széllel,
mint sok-sok szentjánosbogár
.
Akkor az estben félelem
lopódzik, hangos szívdobogás,
nem vagy egyedül.
Érzed, veled van az ki előtt
állsz, a sírból kiszállt.

Kezed simogatja, homlokod
csókolja. Sejtelmesen suttog.
Megnyugszol. Lassul a pulzusod,
szemed becsukod. Beszélsz hozzá.

Lábad körül porfelhő, száraz
falevéllel keringő lágy szellő.
Szellemvilág, itt vagyok,
eljöttem hozzád, hallgatlak,
szólj hozzám!
Hang nélkül érkezik meg
a várt üzenet:
Itt vagyok, vigyázok rád...




Még sírhatsz, még hullhat a könnyed
temetheted gyermeked, még nincs vége,
még most következik, amibe beleremeg
ez a törékeny világ, otthonod, hazád.
Még sírhatsz, még érezheted illatát
az esőnek, mi oly gyorsan mosta át
a vérrel telt utca köveket, amin állsz
bambán és nem értesz semmit, nem
érted mi a bűnöd, miért ver Isten?
Még sírhatsz, még hullhat a könnyed,
míg térdepelsz a mocsok közepén,
feletted már dögkeselyűk kerengnek,
várják a húst, s te a tarkólövést.
Már vége, már elfogyott minden
könnyed, zörgő csontjaid mellett
foszladozó hullahegyek, elfelejtett
mementó leszel az új világ reggelén,
mire lassan kúszik a vadrepkény.





Nyomorult ember, mondd, mit érsz,
ha sötét utcán jársz magadban,
hogy rongyos ruhádat ne lássa
az elitek büszke tábora.
Sunyi szavak, mint mézes
légyfogók, ejtik rabságba
a megkövült akaratban
bennragadt magyart.
Már négymillió ember
napról- napra kesereg,
imádkozik Istenhez,
hogy szűnjön meg
a végítélete, ami őt
céltalan senkivé tette.
Bízva várja az időt,
hogy újra lesz jövő,
kis magyar honában.
De mint a sas a légből,
karmolja fel a földről,
a rejtőzködőt, tőle a
kézben tartott reményt.
Földje, háza semmit ér,
spekulánshad és a tőke
csontig rágta, dobta élve
földbe, hogy vinnyogjon
életért. Már négymillió ember
férfi, nő, gyermek,…
a létminimum küszöbén él.
Hol vagy István Király?
Térj vissza sírodból,
Nézd, mi lett hazádból!
Magyarország, te gyönyörű,
erdők, mezők, csermelyek,
patakok, hegyormok, csorgó
szőlőnedű, dübörgő csordák,
nehéz fekete földek, kincset rejtő
földalatti bányák. Álom vagy talán?
Tanítsd meg végre fiad,
hogy, az aki nem becsül,
érdemtelen magyar.
Áshatja gödrét, ha a nemzet
szétszakad. Hiénák lepik el
földünket, dögkeselyűk
szaggatnak cafatra mindent,
mi kincs, hordják világba,
az égtáj minden irányába.
A magyar magára marad.
De megalkuvó népünk szemét
lesüti, korgó hassal csendben
figyeli, hogy ítélkeznek
bohóc iskolában, a kalapba tett
kis országra.


Esős reggelre ébredt a város
a szél végigzúgott a kapualjakon.
Megpihent néha a ház falának dőlve,
majd felsuhant és bezörgetett az ablakon.
Álmosan ébredtél, csak néztél engem
majd tétován rám kérdeztél
– Mondd, mit jelent neked, ha azt mondod, szeretlek.
– Nem tudom– néztem rád meglepődve –
ne kérdezz olyat, mire nincs felelet.
A szó, hogy szeretlek, csak betű, hang,
üres frázis, nem jelent semmit, értéktelen.
Nézdd, kinn az esőt, hideg és fázós tőle a reggel.
Itt belül már féltelek, már rád adtam kabátot, sálat,
meg ne fázz, kedvesem.
Ha elmész és távol vagy tőlem, behunyom szemem
megpróbállak érzékelni téged, mert ott vagy bennem
megbújsz a sejtjeimben.
Ha a távolság köztünk nagyra nő, a lelkem sikolt utánad,
feljajdul s kifut belőlem minden érzelem,
mint szakadt hegedűhúrról az utolsó dallam.
Ha visszajössz hozzám, kiragyog a világ, szirmát
bontja ezernyi rózsa, táncolni szeretnék, repülni
mint habkönnyű gerle, lebegni szelek szárnyán,
majd szédülve zuhannék erős karjaidba.



Mintha jártam volna itt, ezen az úton,
botlik lábam, mint akkor a félre gördült köveken.
A távoli templomtorony ugyanott, és a korhadt
faág is szemembe csap, sírni szeretnék.
Az érzések szorítják szívem, hát igen,
emlékszem már mindenre.
Mintha két életem lett volna eddig, már
jártam itt, szaladtam, mint gyermek anyám elé,
és ott a deszkakerítés mögül mordult felém
a fehér házőrző kuvasz, s én futottam át
a túloldalra, az orgonák alá, sírni szeretnék,
mert emlékszem már mindenre.
A rozzant kapu is itt van, már láttam valamikor,
a kilincse vasból, a széltől nyikorogva
mozdul, hívogat, lépjek át rajta, vissza
a múltamba, ott vár egy másik világ.
Megyek hát az ösvényen, hol lábamhoz
simul a múlt virága, a bokrokról mézharmat fürdeti
arcom, s nézem a házat, az ajtó csipke függönyét,
ami lassan kúszik a térben, mögötte sziluettként
halott anyám integet felém... vár engem.
Már jártam itt, érzem ismerős minden,
sírni szeretnék, lepke lettem, szárnyaim
véresre verdesik lelkem. Már emlékszem
mindenre...






Hogy mondjam el neked,
mit jelent e föld nekem?
Szavak szürkék, hiteltelenek.
Megpróbálom mégis, hunyd be két szemed.
Vedd át tőlem a szeretett képeket.

Hallgasd a patak surranó vizét,
kristálytiszta leheletét.
Hegedűszó, virtuóz muzsika
erdő mélyén a madarak dala.

Síkvidék, szél fodrozta lankák
hullámzó délibáb.
Hegycsúcsok, hamvas gerincek,
mély ölükben ragyogó ércek.

Lent a mélyben földalatti folyók,
melyek feltörve,  élethordozók.
Egy bölcső, melyben ring egy gyermek,
kis falvakban reggeli kakasszó.

Hogy meséljem el a fel nem foghatót,
ami előtt mindennap lelkem meghajol.
A föld, amire mindennap lépek.
A gyökerek belőlem a mélybe,

gránitkövekbe kapaszkodnak,
mert csak így élek.
A hazám ez a gyönyörű ország

Magyarország.

Az alkony elküldte felém bíbor sóhaját,
vén fák alatt nyújtózik az árnyék.
Elfáradtam én is hosszú sétámon,
pihenni vágyom.
Látod itt ér véget a világ, hol összeér az ég
a víztükörrel, s eggyé válva hullámzik felém.
Kősziklákon surran, majd korbácsol az idő,
csillagok gyúlnak fenn és buknak alá,
torzóként változik a tér, visszafelé dübörög
vad iramban a megtörtént jelen.
Kövek… mióta álltok a parton?
Ha beszélni tudnátok, emlékeitektől
összeroskadna fájón e törékeny bűnös kor.
Évmilliók óta figyeltek, nézitek ahogy nyugszik a Nap
a folyó túloldalán. Láttátok hogyan éledt újjá
és pusztult el újra, és újra ez a világ.
Minden elmozdult, bomlott, jajongva elhalt,
csak ti álltátok a szél a víz a tűz ostromát.
Kövek… csillogó, hideg néma kövek.
Testetek bezárta időtlen időkre
a végtelen emlékezetet.



Még élek, érzem, még ver a pulzusom,
még mozdul a karom,
de gyűrötten lóg bennem a lélek,
mint mosott rongy a drótkötélen.

Foldozom össze széteső hitem,
sírva illesztem darabjait össze.
De már porlik, marja az enyészet.
Nincs bennem már sejtelem, nem
érzem az ízét, meghalt a reményem.

Az életem mint zene, mit komponált
a sors, tévedésből rontott kottákon
gyakorolt, rajtam maradt, mint véres
konc, kísér mint halottat a gyászzene.

Rossz napokra rossz éjjelek, izzadó kezek
tágra nyílt felriadó szemek, félelem.
Az elhagyás mély gödrében fekszem
földlakók bújnak szemembe, testem
feszített háló a mélyben.





Némán és tehetetlenül időzik életem
itt ragadtam ebben a sűrű ingoványban
miből már nincs kiút, hiába keresem,
hisz vakként jártam  eddig a világban.

Időzök hát, és megpróbálok látni
 ha  jön a hajnal és majd hasítja, tépi
sötét leplét gyáva  önmagamnak,
 mi takarja  lelkem, azt mi  nyomorít.

Sírni kéne, hangosan zokogni,
 tépni ruhám, szórni a szélnek,
súrolni az eget, csapni, mennydörögni-
Itt vagyok, hé, miért nem halljátok emberek?
De bárhol vagyok hangom nem ér az égig.
Csak suttogok s magamnak beszélek.
Súlytalan szavaim körbe vesznek,
megfojtanak, lelkem akasztófán remeg.

Lehunyt szemem árkádja alatt
látom a jövőt, a felperzselt otthontalant,
miben gyötrődő lelkek ölelkeznek.
Sírni látom a fiút az apát, kiknek
összekulcsolt kezüket rántja szét
a behívó parancs.. Készülj katona!
Az anyát látom, az imádkozót,
ki a fájdalomba némán  belehal,
mert tudja, hogy többé nem látja
 a távozót, kit ölni hív a Haza.

A napok telnek, és az élet megáll,
az óra is bénán figyel, a hegedű
húrjain a dal néma, a színes levél
 hullik feketén, a sikoltó csendben
hallani, hogy fordul a világ a tengelyén.
Lehet ez a perc mi eljött.. erre vártam.
 A sors szaggatta függönyök mögött végre
 feltűnik a múlt, lábánál ott hever mocskos
 palástja, azon tapos,   meztelenné vált alakja
ragyog és előre mutat.. A jövő arra van!

Inkább hiszek a víziómnak, talán így túlélem
e kort, miben felemészti  létünk s világunk
egy rothadó mutáns, ki már alig vonszolja
hullafoltos testét, de még zabál..zabál..zabál.



Nagyra törő álmaimat
altatgatom.
Talán érdemes vigyáznom,
hogy megmaradjon
a hitem.
Csendes léptem
senkit nem zavar.
Észrevétlen
közelítem
múló életem.



Mikor eljön a vég,
csókot lehel szádra a halál.
Keserű nyála folyik lelkeden át.
Megbénít a tudat, pánik tör rád,
itt a földi lét vége,

gyöngyözik homlokod hideg verítéke,
átsuhan előtted életed filmje.
Imát mormolsz, könyörgőt,
kérsz még Időt.

Csak annyit, ami elég, hogy búcsúzz,
még Időt, hogy ne kísértsen a múlt.
Időt, csak keveset, a bocsánatokra,
az el nem mondott titkokra.
Időt, hogy lezárd az életed.

Lassan megadod magad,
arcod fehér márványa alatt
simul a lélek nyugalma.
Már átlépni készülsz.

Kezed simogatott sok szerető arcot,
már elmondtál minden bocsánatot,
azt is, hogy köszönöd ezt a földi létet,

a sok szeretetet.
Szemed alól pillangókén száll
a másik világba a lelked,
útját világítja millió szentjánosbogár.






Fenn az űrben napszél fúj  csillagport,
lenn a földön északi fény  bolyong,
hajlik, fénylik, vakít, félelmetes
hírvivőt küld a világegyetem.

Te kicsi ember, porszeme
vagy égi hatalmamnak,
ma áttörök a védőpajzsodon,
sérülékeny világod habzsolom,
fényárban fürdetem a földi létet,
megszerzek tőled mindent, mit féltesz.

Te kicsi ember, számold az időd, mit
tékozlón gyűrtél, mint olcsó papírt,
lejöttem hozzád, itt az idő, fényből
terítek rád égi lepedőt, átlátszó
tested omlik a tájban, már nem vagy ember,
csak porszem az űrvilágban.



Hangtalan jön az Ősz, bő kabátja suhan utána.
Mindent, mihez hozzáér, aranyra, barnára fest.
Forgószél suhan, dülöng az ösvényen,
hideg fénnyel kel a Nap… még szárítja könnyem.
Búvik a mag résekbe, gödörbe, csírátlan hullik az
az enyészetbe… imaszék templomi magányban
rajta reszket a Lét, érzi, a Tél közelít felé,
szilaj felhőit korbáccsal veri,
lent a völgyekben a régen üde zöldet halálba küldi
Évszakok jönnek, időznek, elmennek…
az arcomon a ráncok, egyre csak gyűlnek





Gőzölgő kávém finom fodrán
ül a reggel.
A kerti pázsit dértől remeg.
A nagy diófa ágait,
az éjjel elhagyták
a falevelek.

Zörgőn, sárgán, fagyottan
a földön hevernek,
csípős reggeli szél tova sodorja.
Varjú károg, egy egész csapat,
fekete felhőként kering,
hideglelésben keresnek
lent a fákon reggelit.

Itt van az Ősz, itt bizony.
Fázósan becsukom az ablakom.
Bentről nézem a kihűlő tájat,
az összeroskadó világot.

Tudom, jön újra a Tavasz,
majd ha varázspálcájával suhint,
gyönyörű lesz minden:
a Nap melegít, a madár dalol...


De addig még lesz,
egy szegény Karácsony !


Közelít az ősz

Az éjszakák már hűvösek,
nyitott ablakodban ül a csend.
Reggeli sétádon már nem vagy egyedül.
A fák lombja közül siklik a köd,
válladra ül. Festi az ősz a tájat,
aranyra, barnára.

Ökörnyál száll a szél hátán,
ezüst fátyolként lebeg.
A nap szűrt fénye háztetőn pihen.
Hangos madárhad a villanydróton
gyülekezőt tart.

Már mindnyájan vándorútra készen.
Mindig ugyanez minden évben,
Szinte percre pontosan.
Nincs változás.

Ugyanaz a kép, ugyanazok a hangok,
csak te, te változol. Hajadban ősz hajszál,
szemed tüze fakul,
már tompa fényben fürdik benned
az érzelem.

Ökölbe zárt kezedben már
nem búvik simogatás.
Az ősz közelíti hozzád
az elmúlást.



Rejtélyes erdő mélyén
kúszik a csend, félve lépsz,
talpad alatt reccsen a száraz ág.

Nem rezdül levél, madár nem dalol,
az élet kihalt, nincs sehol.
Fényeket látsz, kábultan állsz,
előtted ölelkező, kiszáradt fák.

Sejtelmes árnyak futnak a szélben,
nem érted miért vizionálsz?
Az erdő szól hozzád. - Idegen,
hagyd el ezt a helyet, hol mágikus
létem meg nem kérdőjelezheted.

Nem a te világod, csak az enyém,
soha nem érted meg az erőm,
ezért siess, hagyd el az erdőt!

Bács-Hója erdő szélén száz éves fa,
kiszáradt ága minden évben hajtja
üde zöld levelét a múltnak, majd
ledobja a sárba, gyöngyöző mocsárba.
Halott nyoszolyába.





Szél sodorta levelek közt szökik az ősz,
nesztelen léptekkel megy erdőn mezőn
tova, mögötte elhagyatottan némán
készül a táj, veti kősziklára hideg ágyát.
Még bronzajkával csókot szór a nap
de égi útja egyre távolabb viszi,
hideg hunyorgással rád visszatekint.
Végigsimítja arcod, lelkedig búvik,
üzenetet hagy, kis örömelixírt,
hogy visszajön hozzád, átmelegít.




Rémálmok, aggodalmak, víziók,
meggyötört éjszakámon
sorba felkeresnek. Hideg veríték,
összeszorított fogak, zsibbadó
kezek, menekülés. Kegyetlen hajsza,
légszomj. Álmodok, az életemről.
Egyszer csak érzem,
szárnyam kinő, felemelkedek.
Hatalmas szárnycsapásokkal,
egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok, szinte légies.
Alattam a világ, a levegő kristálytiszta.
Álmodok, az álmaimról.


Az éjszakában lidérc kóborol
Beoson zárt ajtón, ablakon
hogy füledbe sziszegje,  nem vagy
egyedül, s kéjesen mellkasodra ül.
Szorít és nyálas csókot ad
nem érti, miért harcolsz vele,
nászra hív, hogy egyesülj vele.
Kint az éjszakában búvik a Hold
ezüstjét húzza rongyos felhők mögé,
miből ragadva hullik a földre a bűzös lé
szétterül tetőkön, az utcakövén.
Láncra verve nyüszít egy kutya, fél
az éjszakában, villámok fényétől
reszket a lába, bújna a földbe, üregbe,
szemét behunyná, azt hinné megmenekült.
Haldoklik a csendben a lét, sorvad és enyészik,
kiszikkadt foltos levelek zörögnek, hullnak,
örökre elhallgatnak. Felszáll a lidérc
hangja vijjogva sikolt,
– Itt minden az enyém, kárhozatban
vajúdik, halálra születik az eljövendő idő.




Az élet rendje, hogy születünk,
Sok vívódással felnövünk.
Én keresés, pénzkeresés,
Párkeresés, célkeresés,
Ez az élet rendje.

Nyomulunk, mindenkin taposunk
Karriert építünk. Majd véletlen
boldogságra lelünk. Nem becsülünk.
Csontjainkra tapadó izmainkat
 szaggatjuk. Lelkünket kiégetjük.
Zsigereinket savval maratjuk.
Ez az élet rendje.

Hiszünk, építünk, házat, társadalmat.
Bomlasztunk, közösséget, családot.
 Halálba megyünk, halálra születünk.
Ez az élet rendje.




Döglésen vagyok egész nap
izzadok, csorgok, űzöm a szúnyogokat
sötét szobára vágyom
sörre, vízre, csak folyjon
ez a nyár szilánkos csontra aszal






. „A tengerparton járó kisgyerek”
szőke haját fésüli a szél, apró lépte
alatt süllyedő homokföveny, ott jár, hol
a partra vetett kagylókban,
a tenger zúgása örökre megrekedt.

Színes kavicsokra lel, a legszebbet
kezébe veszi. Nézi, csodálja.
És a kő a gyermeket megszólítja:
- Látod, mily' kicsinyke vagyok,
hideg és kemény, érdekes, mégis
megkerestél, gyönyörködsz bennem.
Talán tudni akarod eddig mit láttam,
ismerni akarod a múltamat?

A gyermek bólint - Szívesen hallgatlak.
És a kő mesél. Mesél az izzó földről,
a hatalmas vízözönről, mesél
az édenkertről, a furcsa állatokról.
Az emberekről, pusztításról, háborúkról,
kristályokban nyugvó örök szeretetről.

- Már mindent tudsz, amit én eddig láttam,
míg kősziklából faragott kaviccsá váltam,
engedj vissza hát, vissza a tenger medrébe,
ott van az én világom - szólt kérőn a kő.
- De mielőtt hullámok hátára teszel,
tudnod kell, hogy amit most elmeséltem,
örök időkre lelkedbe bevéstem.
Feledni sosem tudod, mindenütt hallani fogod.

Hallod majd a széltől, a sötét fellegektől,
hegyek mesélik majd, völgyek suttogják,
az igazságot, amit most megtudtál
hazug szavakkal nem írhatod át.
Ha megpróbálod, nyugalmat nem találsz,
mert, „egy egész tenger zúgja mégis vissza.”
e világ igaz történetét.


Rémálmok, aggodalmak, víziók,
Meggyötört éjszakámon
Sorba felkeresnek.

Hideg veríték,
Összeszorított fogak,
Zsibbadó kezek,
Menekülés.

Kegyetlen hajsza,
Légszomj. Álmodom.
Az életemről.

Egyszer csak érzem
Szárnyam kinő,
Felemelkedem.

Hatalmas szárnycsapásokkal,
Egyre feljebb szállok.
Már könnyű vagyok,
Szinte légies.

Alattam a világ.
A levegő kristálytiszta.
Álmodom.
Az álmaimról




Válladra hajtom a fejem,
jó a közelséged.
Ne szólj, csak figyelj,
milyen békés minden.
Halkan szól a zene,

a kertből madárdal
kíséri a harmonika szót.
A pillanat elvarázsol,
jó itt ülni veled.

Meddig tart a boldogság,
meddig a meghitt együttlét?
Most ne törődj vele.
Mindig van remény.

Csak hallgasd a madárdalt,
és a harmonikaszót.
A boldogság arcodra
látod, mosolyt varázsolt.

Egy hosszú út van előttünk,
külön megyünk.
Arcunkon mosollyal,
lelkünkben végtelen nyugalommal.

Léptünket kíséri majd,
csendes harmonikaszó.


Csalódtál már életedben úgy isten igazán?
Érezted-e egyszer is, hogy romokban a világ,
mit gondos kézzel építgettél,
álomképpel szövögettél
nap-nap után?
Volt-e már olyan pillanatod, hogy benned
patakká vált a könnyed,
kerülted az embereket,
magányos farkassá váltál?
Ki vicsorít a szelíd simogatásra,
és érzelmeit börtönbe zárta?
Ha nem, hát nézz rám
és segíts kinyitni a zárkám!
Már évek óta keresem a kulcsát,
mit önmagam dobtam feneketlen kútba,
mert olyan nagyot csalódtam ebben a világban




Az élet mellettem elrohant,
futtában belém kapott, megmart.
Néha, hogy ne érezzek, altatott,
kikapcsolta a tudatom.
Sodort magával, mindennap
ajándékozott.
Nekem adott ezernyi tapasztalatot.
Megérintett szelíd érzelmekkel,
majd korbáccsal ütött, hátha belehalok.
Túléltem, itt vagyok!
Bölcsebb lettem,
vagy csak öregebb, akire
rárakódott sok évtized?
Kövületként egymáson sorban
préselte jellemem kemény akaratba?
Csakis akaratba!
Megtanított, hogy erős legyek,
világot nyitott bennem az értelem,
utat mutatott a sötét éjszakában,
vakon vezetett, mégis láttam.
Most mégis úgy érzem, valami nincs rendben,
nem jó, hogy bölccsé öregedtem.
Mert elérnek hozzám a nyomorgó lelkek,
fáj, ha látom a gyengeséget,
zavar, ha hallgatok sok értelmetlen beszédet,
sokkol a naivitás, a farok behúzós szolgaság.
Az élet rohan, nem pihen,
hoz végre majd egy kis szenilitást,
és én végre nyugalmat lelek.



Emlékszem arra a rózsára, ami kint a kertemben
harmatban fürdött, szirmait tárta a fény felé,
ma elvágtam üde zöldjét, halálra ítéltem, most itt
hervad előttem, enyészik, szirma hull, ne kérdezd
– Miért? Olyanná vált, mint az emlékeim, mik rólad
őrizgetek több évtizede, sárgult lapokon kulcsra zárt
szerelem, feledni akarom a szépséget, gyönyört…
ne kérdezd – Miért?
Néha kéretlenül jön hűvös reggeleken a kegyetlen hiányod,
félálomban látlak, hogy ott állsz az ajtóban, várakozol,
 nézel rám. A félhomályban a tükör kirajzolja arcod,
sodródik felém ezernyi képben a veled leélt boldogság,
és az utánad átsírt sok-sok éjszakám. Elaludnék örökre…
már nem várom a hajnalt. Ne siess! Ha majd bíbor színben
nyugszik a nap, talán még ma… elindulok hozzád.





Rám süt-e a reggel első sugara,
ringat-e még anyám simogató karja?
Lesz még kenyér elébem téve,
fázós életem tűz melegíti-e?
Hajnali harmatcsepp lábam nyomában,
lesz-e hol aludni ha leszáll az este?
Találok-e gyöngyöt széles út porában,
szeretet gyöngyöt,  amik szétgurultak 
eső verte úton sárba benn ragadtak. 
Keserves életem, magányba temetem,
fakeresztre írom:
Nincs nekem otthonom.



Még most is erőlködsz a semmin,
pedig a ma minden reményt elvitt,
vitte az álmaid, a mindig változót,
sosem volt akaratod, lebénított.
Mire vársz?
Mikor meséltem neked esténként,
melléd ülve egy végtelen sorsmesét,
mindig kinevettél, rémeket látsz,
azt mondtad nekem... és lazán
és fölényesen rágyújtottál.
Most mire vársz?
A lendület megtört, a kedved halott,
a lelked soha senkire nem hallgatott.
Nehezen veszed a levegőt, de még
nevetsz, gurul a tablettára a sör...
- Még kéne egy rövid, vodka talán,
felejtőnek, menj, hagyj engem, anyám!
Mire vársz?
Belül, magamban megértelek, mert
az élet, mint a hordalékot partra vetett.
Próbáltál menni, társakat lelni,
gyenge hiteddel kapaszkodni valakibe.
De mindig feladtad.
Most mire vársz?



Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.

Vajúdó éjszakádon mikor világra hoztál,
a sötétségbe sikoltottál,
majd fürösztöttél könnyeid vizében.
Elraboltalak és fogva tartottalak.
Már nem Te voltál önmagad, én voltam
az életed. Sose bántad.
Vigyáztad léptem, tanítgattál,
Ezer öleléssel nyugtattál.
Sírtál, az örömtől. Sírtál, a bánattól.
Sírtál éjszakákon át a félelmeidtől.

Anyám,
milyen erő lakik benned,
miért nem vádolsz, kiáltasz,
ha rossz voltam,
miért nem küldtél örökre utamra?

Már tudom, már értem,de már késő,
már menthetetlen elhangzott sok sértő,
bántó szó, lelki zsarolás, manipulálás,
hazug szavak.

Anyám,
Te mindent elviseltél,
lesütött szemmel tovább mentél.
A terhek, amik válladon feszültek,
évek alatt egyre nehezültek.

Anyám!
Miért nem panaszkodtál,
hogy nehéz már cipelned?
Már értem, de már késő,
miért voltál ilyen elnéző
hozzám, aki érdemtelen,
hogy gyermeked legyen.
Hogy tudnám jóvátenni,
végre megmutatni,
hogy értem és érzem
a Szeretetet!

Aggódó szemed tükrében nézem magam,
csendes mosolyodban időtlen a múltam.
Anyám.



Ott ültél csendben a ház előtt,
szóltam hozzád – Gyere be a házba,
hűvösek az esték, megfázol anyám.
Valahol messze jártál, nem hallottad a szavam,
ráncos arcodra árnyékot rajzolt a Nap,
szájszegletedben megrekedt az idő,
véste a múló képeket a szemgödör.
Már nem léptél tovább, érdektelenné vált
számodra a jövő. Ott a ház előtt vártál, talán
hogy köszönteni tudd az érkezőt...
Ablakodba elhervadtak a virágok, s mint a hátad
a múló évek súlyától, derékba törtek, földre hajoltak.
A sírás fojtogat, ha rád gondolok… mindennap hívlak,
kérlek könyörögve – Gyere be anyám, megfázol, hűvösek az esték.
Eltűnt mellőlem a féltés, eltűnt a gyermekkor,
az egész világ megváltozott, folyóba lépek és szomjúság gyötör,
Nap tüzében fázom… szólok, de nem hallod már
-- Nem jó idebent nélküled! Gyere be … Anyám.





... ébredés, lassan kortyolt kávé,  feszült remegés,
sírós kedély, telefon, most nem beszélek, omlik a tér
és a tudat, de ne félj fiam, csak múló hangulat, mert
fáj a lét, és nincs jövő,  zsibbad a kéz és a fej, mi enyém,
  rabol tőlem az idő,  feladatok sorban, ajtó előtt, nem,
nem tudom, de keresem, nem találom,  jön az ellenőr, kéri,
 romok a szobában, telefonálok, hol van? végre válasz, - nézd
 az ajtóval szemben,  szekrény,  polc! sírok, remegek, bennem
a szteroid röhög, nemsoká múlik, jön a fájdalom, meg az orvos
 ... papírok, szívhang, szomorú mosoly, baj van, kérdés.- mi lesz?
válasz. soha, szepszis, vények, műtét megint. Kezek, kezeim,
isten veletek, még nem!... megyek, hallgatom, kinn a kertben.
tavasz varázsol, dorombol Kormi, Balu énekel, egy méhecske
köröz, keres, talál...  virágszirom. fenyő alatt hóvirág, bennem
képregény, valami átvált...  minden kép remény.



Valami elkezdődött, valahol csendül
egy dal, valahol feljajdult egy hegedű.
Húrjain ezer sóhaj remeg. A karok
ölelnek, a láb ritmusra dobban,
a föld beleremeg, a zene szárnyal,
lassú körforgásban egymásra talál
ezernyi sóhaj... egy hegedű húrján.





Szürke rongytakaróba bújt a nap
zörgő falevelek szél sodort hada
útra kel a végtelen poros utakon,
nyomukban az elmúlás démona.

Tajtékzó hullámon olajfolt, ring
mint halotti lepel, már nem int
feléd , nem hívogat, halott meder
az élet végső nyughelye, a tenger.

Égre törő obeliszkek, romos
templomok, üszkös felhőkarcolók,
dacolnak még a sugárzó éggel,
néha ledobnak magukról nehezéket

Ím itt az ember, ki pusztít, nem teremt
örök halhatatlanságáért perel, elvesz,
önmagának vart hullazsákjában
mosollyal arcán, már semmiért se felel.



Hogy elszaladtak az órák, napok, évek.
Siratom a múló időmet.
Ősz hajamról kopik a festék, szemem tüze
nem ragyog úgy, mint rég.

Szemem alatt az évgyűrűk mutatják,
közeleg a nagy utazás.
De még itt vagyok.

Javítgatok, mint egy ezermester,
foltozgatom a sok üres napot,
mit szeleburdi létem hátrahagyott.
Már okos fejemmel tudom a megoldást,
hogyan kezeljek minden problémát.ű

Nyúlnék vissza a múltba, hogy változzon
minden félresikerült napom.
De nem tudok.

Talán leírom, hogy olvasd el, felejts,
és bocsáss meg mindenért,
a bántó szóért, a fájdalmakért,
miattam átsírt éjszakákért.


Bölcsé tett az élet, mégse segít rajtam,
nem hozza vissza a visszahozhatatlant.
Már nem kifelé figyelek, önmagamban élek,
szelíd ráncaimba temetnek az évek.









Még látlak téged, még nem halványult az emlék,
mintha tegnap lenne,  s Te csomóra kötöd a kendőd,
kötényed zsebébe magokat raksz, indulsz  a kertbe,
mert itt a tavasz, siettet ezernyi teendőd, nem időzöl,
nem érsz rá beszélni velem, mész a gyalogúton át
az almafák alatt, róluk sziromeső hullik rád.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, hogy
perlekedsz a kotlóssal, aki csibéivel világgá indult,
nem törődve ezernyi veszéllyel, de te hajtod
ki a bozótosból, csak mondod neki a szentenciát.
Nem érted meg a kotlós szabadság iránti vágyát.
Édesanyám.
Még látlak téged, még a hangod is hallom, érezlek is,
itt benn a szívemben, mert kiszakadtam belőled,
de egy erős kötél megmaradt örökre, nem szakítja
a sír, ahová elmentél görbebotoddal kopogva,
végérvényesen árvaként itt hagyva engem, aki
még most is csak keres, hogy állj végre meg, mert
fontos beszédem van veled, még el kell mondanom
valamit Neked, Édesanyám.
Tíz éve már, hogy itt hagytál, tíz éve várom, hogy
meghallgassál. Még látlak Téged, hangod is hallom,
még érezlek...








Csak a surranó kavics mi léptem alatt
csikorog, a bennem megrekedt belső világ
 hallgat, nem kiállt, nem tépi szét agyam,
nesztelen siklik a tudatom, nem látlak.

A hiányérzet mi benned él, mégis átlép
hozzám, gyengéden érinti lelkem- Ne félj
- szól-  nem okollak a testi hibámért.
Lezárt szemhéjam alól nézlek. - Ki vagy?

Csak egy ember, kinek testében amazon
időz, belső hatalma szelíd, kegyes titok,
és arról álmodik minden éjjel, hogy jár,
kihúzott gerinccel a szélben dacolva áll .

És már nézem, a hiányzó végtagokat,
amin élet fájdalom rajzolta körvonalak
csúsznak a semmibe, s hiába közvetít felém
megalkuvást a testbeszéd.



A végzés tegnap jött. Lassan bontotta, a boríték
zörgött, reszkető keze alatt. Szédült… vegyél mély
levegőt… mondogatta, közben olvasta halálos ítéletét.
Csak ült, mint a szobor, a szó a fájdalomtól megfagyott.
- Anya mi baj? Görbült a gyermek szája, ijedten nézte
anyja fakó szemét. Ő csak mosolygott, - Semmi fiam,
 semmi. Csak jött egy levél. Azt írják, holnapra pakoljunk,
elkel hagyni a házunk. - Hová megyünk?- sírt csendben a fia.
- Nem tudom, valahová. Isten majd megsegít.

Reggel csomagolt… lassan, vánszorogva. Régi fényképek,
 bögrék, emlékek, minden dobozban. Már nem sírt, szeme
 száraz kút. Az ajtóba emberek, mogorvák, csendesek.
A bútorok a székek, az emlékek, a ház előtt a porban.
 A ház ajtaja zárult. A fiú anyjára könyörögve néz.- Becsaptál
engem, nincs is Isten! Ha volna, itt lenne, a bácsikat elkergetné!
Az anya háta meggörnyedt a szégyen terhe alatt, halkan szólt,
könnye kicsordult. - Van Isten fiam, csak messze jár, onnan ide nem lát.

Katerina Forest: Hajnalfény




Már a hajnal közelít felém
csillaghálóból búvik az ég,
de én nyitott szemmel fekszem.
Nem értem fájó életem,
azt se, miért ver engem az Isten?

A sóhajok hídján járok,
kezemből száraz virágok
szirmai hullnak, amorf
lelkem köddé olvad,
véremből sirályok isznak.

Sudár vesszőn fekete madár
vijjogó hangja messze száll,
visszanéznék, de félek,
utánam száll a halálmadár.

Már feladtam, a harcmezőn
minden csatám eldőlt, vesztes
minden ősi génem, mi bennem él.
Lemondás minden percem.

A hajnal oson be hozzám,
keres engem egy fénysugár.
A falon a tükörbe fest egy
képet,benne látom a holnapom.

Jön felém és rám borul,
pasztell színeket rajzol,
lelkem meggyötört egén.





Gyere velem, vezetlek.
Elviszlek innen,
ebből az álomvilágból.
Látod, lefelé megyünk,
kiléptünk a csillogó világból.

A szürke köd ragacsa ránk
száll,gyomrod görcsben,
az éhség mardossa belül.
Ruhád fodrát letépi az ág,

csupasz karod felsebzik az
indák. Gyere velem, vezetlek,
ez egy igaz világ, ez vár rád.
Pihenjünk, nézz előre, és nézz
hátra. Kell a meditáció.

Elmélyülten koncentrálj egy pontra.
Hallgasd a folyó síró hangját,
mikor vonszolja hátán a hordalékát.
Használj maszkot, hogy levegőt kapj,
tartalékold az erőd!

Szükséged lesz rá, ez egy új világ.
Azt mondod, nem kérsz belőle?
Már késő, te alkottad meg,
kezdj benne új életet.




Csavarodó lián erős fatörzsön
ölelő szorítás, életért könyörgő.
Eső élteti, buján neveli,
támaszát benövi.

Már nincs napfény, se felhő,
csak félhomály,
csak támaszték már,
eszköz, végül akadály.
Erejét elveszi, nedvét kiszívja,
fuldoklik, könyörög:
életét hagyja.

Sudár fatörzsön folyondár inda,
egek felé tör, a földet elhagyja.
Engem is szorítasz, levegőm elveszed.
Nincs más már bennem, csak
korhadó testben szú ette lélek.








Ha nem becsülted eddig  az életed,
miért reszketsz, mi ez a félelem?
Földbe vájt alagutat álmodsz,
hová nem ér el a fenti világ, se morajló
égi zene, se tornádók pusztító ereje,

se tűzvihar, talán a dübörgő hullámok
is átugorják, vacogó fogadtól hangos
üregedben újra tanulod az imát, vigyázz
rám Istenem, többet nem vétkezem,
add vissza az életem!

Szeresd a gyermeked, jó Istenem!
Most már hiába bújsz a föld alá,
ha itt az idő és jön Nibiru, vagy a
végtelen világegyetemben létrejön a
nász, vele a pólusváltás,
fogadd el, hogy kihal a világ.

Ha tűzfüggönyön át nézel az égre,
nem lesz selymes fű, amire léphetsz,
ha nem dalol madár a fán,
minden boldog-perc tovaszáll,
a föld megáll, a hittel szembe állsz.


Vakon bíztál a halhatatlanságban,
most vakít az imakönyv parázsa.
Mit keseregsz?
Eddig se becsülted az életet.
Vedd lazán, új kezdet jön nélküled. 


Forest: MÁR FÁRADOK




Zúgó patakmeder mellett kövek, csillogók, simák,
néha kicsi hullám átragyogja, fürdeti, csörgeti,
odébb teszi. A víz zenél, susog, dalol, cseveg, csobban,
nevet, virágszirmokat hátára vesz, viszi őket tova,
ringat, ölel, fürdet, partra tesz. Eső esik,
a víztükör gyűrűket rajzol, cuppan, toccsan,
növekszik, partot mos, füvet tép, gyökereket lazít,
hódít, borít, terjed, zúdul, sárrá változik. Ömlik,
csúszik a völgybe. Temet. Koporsót szállít.
A nap ragyog, és a patak nyugszik. Harmattá válik.




Ide értem veled a puszta közepére,
hol az éjszaka sötét köpenyére
varrott ezer csillag ragyog.
Nincs szikra, fény a földön, mi
világítson, csak fenn égnek imbolygó

lélek lámpások. Hófehér galambok
szárnycsapásai az éj bársonyát
verdesik, vágynak fel az égbe,
míg mi itt lenn a földön sírva
ölelkezünk nem látjuk a jövőnk

Titkok tárulnak, ezer éves képek
mik rejtett zugokban heverésztek,
vágyva szomjazzuk a tudást, de
összeroppanunk a felismerés után,
szolga lelkünk remegve öleli egymást.

Egy dal a régi világból, halkan
csendben, recsegve akadozva
visszavisz újra a boldogság honába.




A hajnal megtalált végre, 
s míg harmatot hintett
az égi mezőkre, szememre
fényfátyolt terített.
Már ébredeztem, tudatom
nyílott, de még egy álom
vissza hívott, nem engedett.

Ott a fényben benn rekedtem,
egy szikrázó égi szekéren
napfonatán száguldott a lelkem.
Selyem ruhám mint fodros felhő,
suhogva szállt, szabad voltam
és legyőzhetetlen.
De a kép tovatűnt hirtelen.

Lenn a mélyben lángtenger
született, tűzokádó lován
a halál megérkezett.
A perzselő tűzben a fátylam hamuvá pergett,
égi szekerem homályba veszett.

Néztem, ahogy az ég és a föld eggyé olvadt,
zuhantam vesztembe, éber tudatomba.





Volt idő, mikor reménykedtem,
álmokat szőttem csendben.
Lelkemben egymás mellé raktam
mindent, mi kedves volt nekem.

De már nem álmodok, csak megy
az idő, néha utazok vele,
távoli, messzi csillagok közé,
ahol lila ködben úszik a végtelen.

Ott nincs múlt, jelen, se jövő.
Mit mondjak neked fiam,
ha kérdesz egy reggelen,
hogy itt az idő, most már tied,

járni akarod az ösvényemet?
Választ ne várj, mert nem tudom.
Már régen nem megyek az úton,
amiben bíztam, hogy célba visz,

eltűnt előlem, semmivé lett.
Ott úszik fenn, ott a végtelenben.
Kijózanodtam az élet mámorából,
már semmi nem olyan, mint rég volt.

Én már látom a jövőt, a romokon a
véres lábnyomokat, mik előttem járnak.
Mégis csendben hallgatok. Higgyél
fiam, a jövő küldi feléd az égi zenét.



Gyűrött arcodon mélyülő ráncok,
szemed fénye vörös folt.
Egy pontra figyelsz, már nem
érdekelnek a külsőségek.

Kiégett lelked hamvaiban keresgélsz
egy szikrát, szétesett életed  előtted
áll és mint a régész, újra restaurálsz.
Még hiszel.

Mindennap mondod az imát,
nyomod az életfilozófiát.
Még hiszel,
erőlködve, hogy minden olyan mint rég,
erős karodban ott a szenvedély.

De kimosta az agyad a marihuána,
izmaidban görcsöl a vágy,
a lemondás...







Gondolkodom. Ezzel telik a napom. 
Az emberi gyarlóságon, butaságon. 
Keresztre feszített hitem már-már
 feladom. Aztán eszembe jut,
mily kis idő vár még rám a földi lét
 oltárán. Emlékemet majd itt hagyom.
Esténként eszedbe jutok, ezért örökké
élni fogok, mert  sejtjeidben megbúvok.
Lehet, mesélsz rólam, vagy csak
belül emlékezel, jót vagy rosszat,
nem érdekes. Egy könnycseppet
a szemedbe széltől kavart por
 teremt. Legyintsz egyet
 - Nem érdekes...





Hát daloljon a költő, addig, míg lehet, 
csukott szemekbe nézzen, süket fülekbe
 énekeljen, hátha résnyire nyílik a tudat. 
Lelkembe kutatom a választ, mi ezer éve
 bennem van, de válaszok helyett kérdések 
kígyóznak felém, néz vissza rám egy tükörkép,
 mi nem én vagyok, farkasszemet nézek egy
 idegennel, aki szenvtelen mosollyal igéz,
 integet, de én hátat fordítok. 
A lélek bennem sírni kezd, testem fürdik hideg 
verítékben, szememen ólom nehezékek.
 A tér eloszlik, az idő nem létezik,
a hegyről legördült hitem csak illúzió. 
A kvantumelmélet rajzszögeken lóg tépett papírlapon,
 önmagam teremtményeként gondolataim szerteküldöm 
a világ minden irányába…és elborzadok. 
Látom a modern embert, a csökevényt, 
aki tudatát ráterítette a Föld pusztítására,
 próbálom manipulálni a sivár agyakat, 
jeleníteni, hogy van boldog, kiteljesedett lét, 
de falakba ütközöm, ők csak menetelnek, 
ajkukon harci induló zeng, ölni készülnek.
 A dimenzió kapukat nyit, mögötte feneketlen
 szakadékba zuhan a felsőbb síkra lépett világ.
A boldogság, a hit, a kiteljesedés még keresik egymást.






Egy kicsi porszem az vagyok,
szelek szárnyán suhanok.
Fent a magasban, esőcseppben fürdök,
lent a földön sárrá változom.
Talpad a sárba ragad,
nem mozdulsz,
mert fogva tartalak.
Csak egy porszem vagyok,
alakváltó, változó,
hol repülök, hol ragadok,
de mindenütt ott vagyok.
Tisztelj engem,
mert a Föld vagyok!
Rám taposol, döngetsz,
majd leborulsz, arcoddal érintesz,
lassan nyitott tenyeredbe veszel,
és a szelek szárnyára hintesz.


Ódon, sötét folyosón lidérc oson,
árnya óriásira nőve imbolyog.
A gyertyatartókban csonkig
égtek a gyertyák, fénylik, siklik
majd alszik, ellobban az utolsó
kis parázs. Sötétség ringat sikoltó
magányt, vörösbor ömlik
hófehér ruhán, levélpapíron vérrel írt
üzenet: Ne félj neked megváltód
a halál. Karmolják szakítják
lüktető szíved, hallod, hogy reccsenve
reped, patakként ömlik hidegveríték,
majd aláhúz a forgó vízörvény, mi
belőled táplálkozik.
Szemhéjad alatt reszket az ébredés




  
Léptek koppanása csillagporos úton
az idő járja a végtelent, megy a vén kujon.
Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok.
Kegyetlen csuhás, nem áll meg csak szólít
hiába lassítok, ő rám festi az öregség ráncait.
Szórom magamról a tegnapot a mát,
porfelhő mögöttem a múlt, már nincs rajtam
semmi, csak hideg rázón a bizonytalanság.
Míg haladok az idő után, ő kapukat nyit
rajtuk benézve sejtem a jövőt, de testemben
nincs sok erő, hogy elhiggyem,
 fázón félve, csupaszon kiszolgáltatottan,
már nincs mitől félnem. Bársonyt borít rám
az időtlenség, a körforgás mi elmegy, az visszatér.
Arcom porcelán ráncain megpihen a fény.
A tér kitágul, az idő megáll, s megmutatja önmagát.
Visszavisz a múltba, s vállamat ólomként nyomja
újra, a lerázott ma, tegnapok a végtelen múlt súlya.



Mit ér az ember, ha nincs hajléka,
ha csak a kemény föld derékalja,
takarója nagykabátja, feje alja
daróctáska, mondd mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs asztala,
min ott a mindennapi elemózsia,
csak annyi mi elég, ne haljon éhen,
de ha nincs... mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs szerelme,
ha sivár minden naplemente,
nem tépik érzelmek szívét ezerfelé,
nem ölel karja, mondd, mit ér !?

Mit ér az ember, ha nincs célja,
se hite, ha álmodni se akar
egy szebb világot, hol háza van,
fekhelye, szerelme,asztala,
... mondd, mit ér !?




A szél hátán jött az erdő felől,
sodródott felém egy fekete felhő.
Sziszegett, sistergett, nyújtózott,
tekergett, szétterült az égi anomália.

Repülnék veletek, táncolnék az égen,
szabadság égetné haldokló szívem,
csak egy kis időre ott lebegne lelkem,
köztetek egységben, örök szeretetben.

Nem fájna utána, ha zuhannék a mélybe,
kősziklákon törnék, folyó vízbe hullnék.
Törött szárnyal itt lent, egy percig se élnék.



Mikor a nap elsiratja az utolsó bíborkönnyét
és az estben elring kicsit még a tó vizén,
könyörtelenül jön mögötte a sötétség,
a hűvös esti szélben újra didereg lelkem.

Próbálok küzdeni, mesében élni,
álmodni újra mint rég, nézni
önmagam tükörképét, keresni
egy pontot,honnan újra kezdhetném
szétszaggatott boldog napjaim.

Mit építek nappal, széthullik estére,
önámításból kudarcok hullnak,
hamis üveggolyók pattogva gurulnak,
és újra és újra, jön a fájó érzés,
az üresség a kínzó egyedüllét.

Pedig zsong körülöttem a világ,
zajok simulnak hozzám, érzem
illatát a létnek, valaki köszön, valaki elmegy
valaki folyton hozzám beszél, és nekem
mégis befelé hullik könnyem, mert
vigasztalhatatlanul hiányzol nekem.

Üldögélek kicsit, bolyongok a múltban
nem engedlek el, megidézlek újra:
- Ülj mellém kedves, hadd nézzelek.
A száguldás megáll, az idő lelassul
egy pillanatra a perc megreked
és érzem eljöttél, itt ülsz velem,

Szemed sugarából a hold ezüstje hullik
szád mosolyából halk zene szól, már
érzem a bennem lévő remegést,te
hozzám fordulsz és szólsz - Miért
nem felejtesz el örökre engem?
Sok éve már, hogy elhagytalak és
járom a végtelen égi utamat.
Engedj el engem.

Megpróbálom elmondani neked,
hogy ne kérj tőlem lehetetlent.
Ha elfeledlek, meghal vele az érzés,
a soha nem múló igaz szerelem

Miért szeretsz?- kérdesz újból.
Én csak suttogok:nem tudom.
Nem az szeret kit látol
A lelkem ott benn, az szeret.



Az idő szelíd percekkel kereskedő,
elvesz tőled mindent, hiába kéred.
Ott az utca végén a fényre kilépő
Szerelem, már csak tovatűnő emlék,
gyöngy kacagása a szűzi varázsnak.
Tündérfürt simul könnyes arcodon,
mellőled a boldogság messzire oson.
A magány csak hűséges cimborád,
eltűnt, szétfoszlott a mámor, nincs
több varázs, a szavak koppannak
a földre, ott szürkén elhevernek,
a „Síron túl is szeretlek”,betűkre
szétesnek…




A szél tovasodor minden falevelet mik halottan
út porában heverésznek, színüket festi az ősz barnára ,
aranyra, majd fakítja a dér, rakja halotti nyoszolyába.
Az elmúlás útján lépkedek.
Csendes utamon csak emlékek kísérnek, mint egy álom,
a múlt mögöttem kullog, néha utolér, szól, ne feledjem,
ő mindig kísért, hiába minden, a múlt emléke kitörölhetetlen.
Mosolygok rajta, hisz hozzám tartozik, mint a jelen,
fogják kezem, mint rabnak a börtönőr, fogolyként kísérnek.
Őszi sétámon hát velük megyek.
Vállamon ólomsúlyként a múlt, a görnyesztő jelen,
feldolgozatlan emlékek, mik mögöttem sötét szobában bénultan
hevernek. Ideje lenne visszafordulni végre, ha fáj is mit
hátrahagytam, elfogadni, megbékélni velük, ne kísértsenek
örökké álmaimban. A létezés küszöbén állva, réseken
jön a fény, a jövő int felém barátsággal, lépjek beljebb,
már itt az idő!
De én most is csak félek.
Mi lesz velem, ha csak ez a sorsom, hogy örökké fáj a
múlt, ha paraziták élik fel lelkem, fojtanak, mint lián
a fát. Mit ér az élet szolga léttel?
A lehetőség ajtaja tárul, felfénylik a jövő, hívogat egy
sejtelmes otthon, ablaka tárva, átjárja fényét a tiszta
levegő. Ígéri jobb lesz, higgyek újra, a múlt már kívül marad,
sietni kell, fogy az idő, még ezernyi dolog végezetlen.

A múlt és a jelen árnyékában állok, lábamnál örvénylő patak,
miben megfürdött egy emberöltő átka,és fulladt a tudat a naivitásba. 
Már megvilágosult a lélek bennem, mégis hiába minden,
 a félelem görcsében csak állok, ki lépni belőle még nem tudok.



Népnevelés, agymosás, népbutítás, néppusztítás.
Röhögőgörcs, belső munka, pénzmosás. Más.
Te meg tűröd birkamódra, félsz kinyitni a szád,
lehet a szó olyan hangos, meghallja a félvilág.
Fák alatt mész, hogy az árnyék ne mutassa léptedet,
még valaki észreveszi, ott vagy és még létezel.




Az éjszaka lüktető zaja, a zenétől hangos orgiák,
a kézmozdulat a lobbanó lángra, söpri a hamuját,
szórja parazsát a bódító cannabisnak. Még vasláncon
tartod a mámor megvadult ördögét, de gyengül az edzett
acél, pattogva foszlik az érc, véredben pezsgőn fut a jel,
kéjesen átölel, mindent akarsz, mindenekfelett.
A hajnal ébred a völgyben, csendfátyolt borít,
benned sírnak a hangok, elhagyják tested
a gondolatok, üres burokba zárva vergődik lelked
mint szárnyatlan madár, majd repülésbe kezd,
magasra vágyik, fel a felhők fölé, hol dicsfényben
úszik a jövő, de a vágy sikoltva zuhan a végtelen
mélybe, idegek csomóján könnyek zuhatagja,
tisztuló tudatod mondja : Nem ezt akartam…..


   


Érezted e már a végtelen magányt,
mikor egyedül ültél a csillagos ég alatt?
Védtelen voltál és kétségbeesett,
porszem, ami a semmiből lett.
Az időtlenség, mint hullámzó óceán,
benne  felolvadt léted, foszlik
mint rongy kacat, tépik
nyikorgó fogaskerekei a sorsnak.
Mégse lázadsz ellene.
Megalkudtál?

Egy nap magához hív a végtelen,
alaktalan testével átölel, kérlel
légy a mátkája, menj vele,
és vezet, átrepít több évezreden.
 Míg félénken lépdelsz az égi aszfalton,
mesél. A volt világról és a lesz világról.
Míg hallgatod látod miről beszél.
Már nem vagy védtelen, árva sem,
Hatalmasra nőtt karjaiddal átöleled
becézed, szeretgeted az életet.

Körülötted égi zene kísért, csillagok
pihennek válladon, bolygók fényzöldjei
zarándokolnak mint karaván veled,
a végtelen ösvényen, mi öröklétre vezet.

Csakhogy túlzásba sodró álmaidból,
felébreszt a perc, mi pattog fejedben
egy dalt szüntelen, ember vagy, nem
vagy halhatatlan, nem vágyhatsz
többre, mint amennyit érsz,
egy villanás vagy az élet egén.

Érezted e már a végtelen megnyugvást,
miben mosolyogva sétálhatsz tovább?
A szeretet szívedben simogatja a tudást,
mit mátkád mesélt el, hogy tied minden
a csillagok, a fény, az égizene, hogy magadhoz
ölelheted önmagadban a világegyetemet.
Mert tied minden, a volt világ, a lesz világ.
Már felnőttél hozzá, élni tudsz vele.


A madár kémlelte 
a ködös őszi eget.
Szárnyát szétnyitotta
suhogtatta
próbálgatta erejét.

Ősi ösztön súgta,
menni kell, itt az idő.
Aztán neki rugaszkodott,
fel, egyre magasabbra
felhők fölé szállt
szelek szárnyán

Mindegy mi volt
vihar, sebes eső
zúzmarás köd
mint egy robotrepülő
szállt, nem volt akadály.
Ezernyi kilométer után
végre ott a pihenő,
mikor leszállt és elérte célját
 kétségbeesett

Ősi ösztön hozta
de világát nem találta,
kereste a régi költőhelyét,
az otthagyott vidéket
a virágzó rétet.

De a táj kiéget
a virágok helyén bombatölcsérek.
Gyenge lábán alig állva
a madár csak siratta
gyönyörű szép otthonát
tollát borzolva várta halálát.




Egy fénysugár ma végigkísért,
kezem ölén ringott szüntelen.
Nyitotta lelkem belsejét, ölelte
szívem, és minden melegét
nekem adta, visszaadta nekem
az elveszett önmagam szeretetét.

Egy kis fény a nagy sötétségben
kóborló lelkemnek utat mutatott.

Segített, hogy átlépjem az árkot,
ne essek földre szüntelen,
ne legyen több seb, ne vérezzen
hitem, hívogatott, ígérte kivezet
ebből, a vak vezet világtalant
világból…a fény, a szeretet.


/id Pieter Bruegel festmény /



Egyszer véget ér az álom,
jól tudom.
De addig hiszek és álmodom.
Egyszer véget ér az út,
amin megyek.
De míg látom a fényeket,
nem pihenek.
Egyszer magam maradok,
mert angyallá változol,
Elmerülsz az ég kékjében.
Egyszer véget ér az álom,
felébredek.
Síró hajnalon kereslek,
hol vagy kedvesem?





Kérdezlek, de nem válaszolsz.
Nézel rám, és elhajolsz.
Testbeszéd.
Szavak nélkül üzentél,
hogy kettétört valami benned.
Nem érintesz, és nem ölelsz.
A távolság egyre nő közted és köztem.
Keresem,
az okot, a hibát, hogy hol tévedtem,
mit nem vettem észre,
mikor tévesztettem, mikor nem követtem
a józan logikát. Legyintesz.
- Mit keresel?- Ne keress logikát!
Az érzelmek tengerén törött hajó a józan gondolkodás.





Ha itt az idő és szól fentről egy angyal,
- Készülj, már az óra lassan lejár!
Megkérem én az angyalom, ne siessen
oly nagyon, mert sok munka vár még rám.

 Földi emlékeim, itt nem hagyhatom.
Készülődök és pakolgatok mindent,
mi  szebbé tette földi életem.
Gyűjtök a patakból gyöngyös csobogást,

Szél hátáról zizegő levelet, virág szirmát,
 illat kavalkádból pihe párnát.
Felkeresem a régi szép helyeket.
Elteszem a fényképeket, leveleket,

a laptopom, a szemüvegem, hogy lássam
ott fen a halhatatlan világban
mi történik életem nyomában.
Viszem a tollat és a naplóm, a székem az

asztalom, a kedvenc bögrém, a reggelt,
a kávém illatát, az éjszakát a kedvest.
Ha szólít az angyal, akkor sietnem kell,
hogy még egyszer átöleljelek,

kérjelek,  bocsáss meg nekem,
hogy elmegyek. Nekem könnyű lesz már,
de  te sírón magadra maradtál.
Vigasztalón súgom, szárítom a könnyed,

Emlékeim rólad mind –mind elviszem,
Ne sírj hát kérlek, értem kedvesem.

Katerina Forest: Szentivánéji álmodozók




Szorítlak, ne félj nem vagy egyedül,
az éjszaka körbeölel, velünk együtt
szuszog, dünnyög a hideg mozaik
kövön a széthullott életünk.

Az álom elvisz oda ahová vágysz
terített asztal mellé ültet,
testedre terít hófehér ruhát.
Majd meglátod mennyei lesz
minden, lépj bátran kedvesem
sose félj, itt vagyok veled.

Fésülöm selymes hajad, virágot
tűzök közé... forogj, táncolj!
Ez az éj a miénk, messzi még az ébredés.

A függöny felgördül, s te meghajolsz
csillogó szemedből gyöngyöt könnyezel,
nézel engem fentről, hívsz a fénybe,
de én nem megyek...fáradt vagyok.

Lábamon ólomsúlyok, visszahúznak,
nem nézek rád, de már érzem
e világ bűzét, az eső hideg cseppjei
nyitják szemem, de még  átkarollak, melegítelek.

Még álmodj, álmodj tovább, kérlek!
Ez az éj a miénk, ne fájjon az ébredés.




A fák levelén vörös folt izzik, jajdul
az erdő, reccsenve tör le az ág, búsul
lenn,  a földön a porban a sok kiszikkadt virág.

A  meleg szélben ring  a vízen egy árva
csónak, korhadt fájához simul, ütődik,
koppan, a mélyből kivetett  bűzös halraj.
Zörren a parton egy üres sörös doboz,
mint zászló leng a száraz ágakon egy
sárguló papír, rajta üzenet-  Siess,
vár téged a szép Új Világ!

 Még zizzen a csend és súgja a reményt
a magány, hogy indulj, míg lehet,
ne késlekedj. Fáradtan kelsz, sötét
a világ, botladozó lábad akad, földre
rogysz. Kiáltasz: Hiába indulok, nincs hová!
Nincs már hová.

Megnyugszol végre, nézel az égre,
keresed rég nem látott csillagod.
A sötétség ölel, az ég alja bíbor
olvadsz a létbe, a lelked üszkösen
kering a szélben,  szemed lehunyod.
A reményt örökre feladod.





Már nem félek.
A görcs oldódik.
Már értékeltem.
Elfogadtam,
már nyugodtan
várom a holnapot.

Az est nem rémiszt,
sem az álmok.
Már nem sikolt
az alvó tudatom.
Már nem félek.

Letisztultak a képek.
Ha reggel kinyitom ablakom,
és látom a felkelő napot,
akkor megköszönöm,
hogy ezen a földön élek.

Megköszönöm
a felhőknek az esőt,
a napnak a meleget,
a fa árnyékát dicsérem.

Megköszönöm,
hogy szeretetben élek,
hogy aurámban fénylik a hit,
hogy látok mindent,
azt is mi rejtve van,
mert már más szemmel
nézem a világot.

Én már nem félek.
Csak téged féltelek.




Alszik  még a város,  az ódon kövek
közt lapuló porszem sem mozdul,
hiába jajdul a sikátor ölén a szél.
Útjelző lámpák hunyorgó fényében
szitál a hajnali köd, könnyekké válik
a szennyes háztetőn, majd felfénylik
az utca macskakövén. Fázik a lelkem.
Riadok minden hangra, mit zörget
kint a szél, nyikorgó kapuk alján hever
a reggel, átölelve ringatja, mint anya
gyermekét, a nappalom torzszülött félelmét.


“Az évek jöttek, mentek,” észrevétlen,
elsuhant mellettem több évtized, de
nem törődtem a múló idővel. Velem voltál.
Melegített a szemedben izzó parázs.

De egy nap fátyolt húzott az ég az arcára
az ébredő magány hozzám simult, rám
tekerte köldökzsinórját, és fájdalmam
megszülte a hiányt.

Egészen összetörtem, kis apró cserepekké
váltam, min gyöngyözve sírt a hajnal,
az est, és az idő már vánszorogva
lépdelt a poros utakon, amin szétgurultak
lelkem összes igazgyöngyei.

Valahol elmaradtál tőlem, valamikor. Még
daloltam, hangosan nevettem, pedig már
te nem voltál sehol.

A boldogság ott ült ma is egy ócska padon
kinn a parkban, a régi helyen. Mellé ültem
vártam, talán mint rég, átölel. Hallottam, hogy mesél
a szél, a neved suttogta fülembe szüntelen.
Lábamhoz simult egy  rozsdás falevél,
min elfakult minden nyárszínű ér.

Sétálok az őszi fák alatt. Érzem, itt lépkedsz velem.
Nem nézek fel, de megérint, az illatod, kezed
selyme bújó ujjaid hegyén. Bolondság
ez az érzés, mégis jó, önámítás az örökké
létezésed, mi majd egészen végig kísér.

Az idő lelassul, kitisztulnak a képek,
meg megállok néha, ha látom a szépséged.
Szívemben nyugszik a csend,
régi emlékeimben
“Élsz és uralkodol örökkön. Amen.”



Most csak egy percet kérek, egy rezdülést,
egy akkordot a hegedű húrján, érintést
a széltől, arcomról lesikló selyemkendőt,
fénysugarat a szemembe,  egy szót, fájón
esdeklőt,  illatot kérek, bódítót,
hogy érezzem élek, érzek, látok,
még itt vagyok, még fájok



Még gyengülő karod az égnek emeled
a sebek mik rajtad vérzenek,
már nem fájnak, kikapcsolt neuronok
körbecsókolják lelked,
már csak zsibbadtan révedsz a semmibe.
Elfeledett emlékek kopognak, jönnek,
összemosódik a múlttal a jelen.
Átok van rajtad, már régen érzed.
Égett hús szagát öklended a mélybe,
mocsokban feszül a miatyánk, rózsa
füzéren simul, hintázik a halál, bús, széttépett
hited a pokolra alá száll, érzed, illan már,
elgyötört testedből a lélekláng.


A mennyezet repedéseibe bújik a lét,
aláhullok, nem érzem a mélységét,
csak a hideg leheletét, hív az enyészet.
Haldoklom.

Ne félj tőlem, ne sirass engem, csak
maradj velem, simítsd a homlokom
min száz év gyötrelmének ráncai
simulnak el, vágyva a végtelenbe.

Már lidércet látok, rám mered,
orromban érzem bűzét a végnek, de
ne hagyj egyedül, még maradj velem.

Ott a fényben, ugye te is látod,
ott áll anyám és rég halott bátyám,
mintázza őket a vízióm, félek
mi lesz veled, ha velük elmegyek?

Most mintákat rajzol a fény, tűnik
a remény, látom riadt szemedben
az elengedést. Kicsit maradj még.

Kinn az éjben a kuvik dalol, a hold
teljes pompában ragyog, levél
se zizzen, az óra megállt, most hagyjál,
ez az én halálom.





Mint egy méhkas zsong ez a világ,
pénzéhes nyálcsorgató kaptár,
miben szolgalelkű koldus katonák
 mossák napról napra az urak lábát
Hasra hát!

Taposson rajtad a kor, verjen véres
csíkot hátadra, ne sírj, ne szólj.
Már érzed és tudod, hogy itt a vég.
Mint Róma bukása eljött, ideért
hozzánk a szenny, a romlott idea,
miben már rothad hús a virág illata.
Hallgass hát!

Szól a harang, esküvőre hív, és ím, itt az
ara, ifjú feleség és férj, csillan ujján
a briliáns gyűrű, szemében olvad
a vágy, nyálas csókkal zárja titkát.
Szájfényük összetapad, végre eljött a nap!
Két férfi hűséget esküszik, kéjtől dagad
az erotika. Hányinger ez a világ.
És most nézd!

Hogy bomlik a szürkület ott lenn
a folyó tajtékzó vize felett, miben
az égbolt lógatja lábát, és várja a nászt,
az összeolvadást. Harapja, lenyeli
aztán visszaöklendezi létünk műanyag világát.
Ez a tánc volt az utolsó, miben fűzőtől  
fulladsz, de járod halálig, mert nem tehetsz mást.
És most fordulj!

Térj vissza bölcsődbe, ringasson esti szél
Harmat mossa arcod, erdő takarjon.
Temesd a múltat, semmitől se félj,
A kor mögötted már szövi a halotti leplét.

Katerina Forest: Utolsó sóhaj



Pihennék én egy árnyas lombú fa alatt,
egy sziklafal tövén, melyen szikrát szór a nap,
egy érből csordulna lábamhoz gyöngyözve
csillogón a kövek nedve, mintha lelkem könnyezne

Mennék én úttalan utakon, naptól hevült homokban
taposnám életem keservét, bár elhagynám
lelkem kínzó, nehéz terheit, mik, mint a paraziták
belülről gyökereznek, fojtanak, végül meg ölnek.

Kérnék én időt a Sorstól, haladékot csak egy napot,
mielőtt végleg itt hagyom a földet, hogy rendezzem
szétzilált életem. Majd, mint koldus lépnék ki innen,
mezítelen testtel, sóhajom fürdetné a hajnali fény.

Számban még a keserű nyál csordul, hányni tudnék
ettől a mocskos világtól. Léptem már könnyül, érzem
nem húz vissza semmi. Szétfeszít mégis…
egy érzés. Mely taszít és vonz. Nem akarom, és mégis
vágyom az elhagyni készülő világom!

Még egyszer, várj! Még egy pillanatra visszafordulok.
És nézem a volt világom, az úttalan utakat,
a homoksivatagot, mely őrzi még súlyos lábnyomomat.
Látom a szürke felhőket, a bíbor aljú eget,
látom a temetetlen testek felett a sikoltó lelkeket

- Én ember voltam mindig, érző és szerető,
én nem ezt akartam, higgyétek el nekem…




Réseken bújik a köd, ragad üvegre, kőre,
csontjaim szilánkjaiban nyilall a tőre,
ma újra alászállok a pokol fenekére.
Átlépem önmagam tűréshatárát,
vonszolom idegeim zagyvalékát.
Fáj nagyon az Élet!

Ringatom magam keserű holnapba,
álmaim dobozba, viszem a síromba.
Még mindig visszatértem a túloldalról,
kicsike fénysugár, mi hozzám átjutott
körbeölelt, melegített, visszahúzott.
De most fáj nagyon az Élet!

Kertemben a rózsák kiszáradtak,
fáimról a levelek mind lehullottak.
Kezemet nézem miben nincs már erő,
nélküle odavan, meghalt a jövő.
Gyengülő testben ernyedt a lélek.
Fáj nagyon az Élet!





Egy nap útra keltél, rám hagytad a múltad,
és kisszobádban mindet összeraktad.
A féltve őrzött bögrét, szakadt láncot,
az ünneplő ruhádról leszakadt gombot.

Azt mondtad vége, elmúlt a gyerekkor,
két lábon állsz ezután, mint a kőszobor.
Fújhat hideg szél, eshet felhőszakadás,
ne féltselek, már régen felnőtté váltál.

Sírtál egy kicsit, színleg, vagy igazán,
nem éreztem belül, az elválás fájdalmát.
Nyikorgó kapu lépted után döngött,
mindent itt hagytál magad mögött.

Csak nézem a fényképed, mosolygós
szemed. Kész nő lettél, csak a lelked
gyerek, ott benn egy játszó kobold,
aki tündérmesékben benn rekedt.

Láttalak Téged véletlenül a minap.
Utcasarkon vártad a remény sugarát,
hajadon nem volt glória se parfüm,
szemed szürkén bámult és tétován.

Kopott melegítőd, lyukas cipőd
átázva dacolta a zord múló időt.
Lehajtott fejjel, álltál egyedül,
Még most se értem, miért menekülsz?
Pedig mondtad:

Tiszta lapokkal új életet kezdek.
Lerázom magamról a múltamat,
elfelejtek mindent, amikért sírtam,
a meggyalázott gyermekkoromat.

Nem hitted el nekem, pedig szóltam
Múlt nélkül nincs jövő, nincs jelen.
Talán itthon jártál ott, gondolatban,
a rám hagyott múltad rakosgattad
vissza, az üresen hagyott polcaidra.




Egy nap körbe rajzoltam magam a porban,
úgy döntöttem minden kívül rekedt, senki
ne zavarjon többet, én itt benn a körben jól el leszek.

Elfáradtam nagyon, már könnyem se hullott,
elsírtam mindet, azokért kik elhagytak engem.
Elmentek örökre egy égi mezőre, hol végtelen
szeretetben ring egy földöntúli világ, már nem
sírok utánuk, csak hiányuk fáj.

És elmentek, elhagytak páran, kiket még
itt a földön mindennap vártam, csak vártam.
De egy nap a kört bezártam, önmagam vádolva.
Körülöttem csend volt, meghaltak a hangok
csak önmagamban hallottam, ahogy nőnek lelkem köré
a magány cseppjeiből kővé vált kristályok.

Jó lesz így, elfogadtam sorsom. De a porba
rajzolt kört hirtelen felkapta egy dacos szél,
mindent átrajzolt észrevétlen, a vonalat szórta
a világba szerte szét. Én kétségbeesve futottam, hogy
újra összegyűjtsem, szétesett magányom újra építhessem.

De nyílt egy ajtó és ott állt ki elhagyott, és nyílt egy
másik is, egyre több. Vállamhoz egy ölelő kar simult,
szólt csendben – Hiányoztál, itt maradnék veled.
És én boldogan mondtam- Igen, maradj, már oly rég
vártalak! És akkor újra meghallottam a madarak énekét.





Amikor fáradt kezem
Már mozdulni se tud,
Amikor elmémben
A tudat kihunyt,
Akkor leszek boldogtalan.

Míg érzem az illatot, míg
idegszálon fut a remegés,
puha a tapintás, nem érdekel
az elmúlás.

Majd te is megtudod,
megérzed a félelmet,
ami úgy követ, mint
a vadász árkon-bokron át
a nyomodba jár.

Ujjaid görbülnek, hátad hajol,
évgyűrűk szemed alatt.
A test, amiben éltél elkopik,
aszalódik. Mint egy kócbaba,
gyér hajad őszül, fogaid hullnak,
erőd elhagy.

Akkor leszel csak boldogtalan,
mikor szólít a munka, de indulni
nem tudsz. Bezárva egy testben
befelé csorog a könnyed.
tehetetlen közönnyel megalkuszol,
mert nem lesz más választásod.

Ha hívő vagy, majd Istenbe bízol,
az Ő kegyelmébe, szeretetébe,
hogy felemel magához,
mert jó ember voltál, megérdemled.
Ha hitetlen, félelembe zárulsz,
tudod ebből nincs kiút.

Imádkozom érted, hogy béküljön lelked.
Hidd el céllal éltél, minden megélt napod áldás.
Ha itt az idő nyugodt szívvel készülj,
mosolyogva kérd a sírót, ne hullassa könnyét.
Lelked könnyű selymét angyalok öleljék.




Ma újra felszálltak a repülők, temetni a jövőt,
ezüst testükön csillan a napfény, övék az ég.
Lenn a völgyben patak csordogál, rajta mintát
fodroz a szél, hátán dallal repül tovább,
bukfencet vet benne a gyermekkacagás.
De nézz fel az égre, és keresd a varázst,
a nap fénylő sugarát, nézd a repülők után
a szürke homályt, mi elfedi szemed elől a
kék tengert, a földi kupolát. Nézd, amíg lehet.
Az óra vészesen ketyeg, s Te már látod a lényeget,
a haldokló természetet. Az életed, lélekelem,
ha sorvad a test, jajdul a lélek, gyengül a kéz,
béna a lábad, tudatod viaszba mártva,
és csak nézed, a repülőket, amik évtizedek
óta róják az utat, hogy gyengüljön a földi tudat.
Erőtlen kéz nem forgat kardot. Fölényes vigyorral
arcán, a csúszó mászó polip prédára les, telhetetlen
gyomra mindig üres. Egy kis csend: hallod a repülőket?..




A hold arcélén hó fátyol játszik,
hűvös ragyogásban nyugszik az ég,
lenn a völgyben dérré válik
a harmat, süvítve jön az északi
szél, búvik a csend odúba, résbe, kinn
nyílik a tér, még áll az idő.
A tél szele feszül már a hegy oldalának
erős fenyves hajlik sír karjában,
törik büszke lombja, földre koppan.

A szegénység reszket otthonába,
reményét veszi a hideg tél, ki
zörgeti rozzant ablakát. Benn kis
tüzek gyúlnak, kihunynak, démoni
táncot járnak, rongyok alá bújnak,
hallgatják a tél halált hozó kacaját.
Tehetetlen közönnyel csak vár a lét,
szeméből nem törli megtűrt könnyét.



A nap óriás vörös gömbje a horizontra ért,
ringott még kicsit a tó vizén,
játszott a faleveleken, pasztellt festett, majd
szürkét, utána maradt a sötétség.

Naplemente, mindennap csodálom, az ég
üzen felém, új nap jön holnap,
vele együtt egy új remény.

Mi lesz akkor, ha zárt szemem nyitni nem
tudom, hiába minden erőfeszítés,
ha eljön értem az örök Naplemente,
és nem virrad a reggel ?


...



Az est ráborul a tájra
koromfekete köpenye alatt
pihen a föld.
A sápadt Hold fekszik a felhők
mögött.

Surran a tolvaj, halkan
észrevétlen,
mordul a láncos kutya.
Zörög a haraszt, reccsen az ág,
félelem figyel a fán.

Fordulsz az ágyban,
az álom tovaszáll.
Nyitott ablakodban
könyököl a túlvilág.

Nyomsz egy híreket,
kergeted a szellemeket.
Bámulod a képeket.
Pusztítás, tüntetés, éhezés,
válság, ígérgetés.

Ülsz és várod a csodát.
A tolvaj ügyes,
viszi a pénzes ládikád.
Ész nélkül keresed a kulcsot,
hogy nyiss egy másik ajtót,
- El innen….




Valahol az utca sarkán füstbe burkol az est,
jéghideg szél könyörtelenül, süvítve zenél.
Egy jelző tábla alumíniumból, rajta zörget
a jeges eső egy dalt, tam-tam, és újra tam
-tam, csörög, onnan földre hömpölyög, de te
nem érzed, csak a magány üres tam-tamát
dobolja benned a kiégett lelked a szív ritmusát.
Közben égető tüzeket rak benned a Hazavágyás.







Egy nap, elhozza nekünk az Engedetlenséget,
akkor a birkaruhát te is farkasbőrre cseréled, nem
mész bégetve a vágóhídra, nem hallgatsz a vezérkos
kolompszavára, mikor az út mentén minden jelző tábla
egyfelé mutat, te letérsz s járod a saját utad.
Nem küldöd fiad a harcmezőre, se fel a csillagfényes
égre, hogy ezüstmadár hátáról szórja rád a halált,
arra kéred csak, hallgassa ő is az idők szavát.
A történelem vesztese a balga ember, aki se
nyomorán, se halálán nem talált hibát, bólogatva
hitt a megváltó Hatalomban, de ez az idő most lejárt.
Századokon át sirattad a múltat, a véres torz időt,
mi ellen nem lázadtál soha, mert engedelmes
hittel születtél, alázatra neveltettél. De most
itt az idő, hogy kilépj a sorból, kimond, hogy nem!
Nem engeded, hogy játék legyen az élet, hogy
meghaljon az kit legjobban szeretsz, nem engeded
a földön a káoszt, a félelmet, nem engeded a háborút!
Kezedbe ecsetet veszel, festékbe mártod, és vissza
fested az égre a madarakat, és újrafested ezt a csúf Világot.








Fénytelen reggelek jönnek, kertek alatt búvó
hajnalok után, a hóesés elsimítja az éjszakai lábnyomokat
mik bezárt ajtódig vezettek.Lassan kihűl
és dermedté válik a kinti világ.

Hajad ezüstjén mereng a lámpa fénye,olvasol,
vagy csak szunyókálsz csendesen, körülötted
nem moccan az idő, némán kivár.Arcodon
kisimultak a ráncok, ajkad szögletén félénk,
szégyenlős mosoly bujkál.Talán álmodsz és
ott vagy ahová az ébrenlétben mindig is vágytál,
s lelkedben kedves látomássá vált a benti világ

hol vakon járhatsz úttalan utakon, lazán és könnyedén,
minden régmúlt vétkedre felmentést remélsz
mert a lélek vezet, tanít, folyton hozzád beszél
és már nem tud rabul ejteni semmilyen e világi hazug kísértés.





















Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése