Kira ebben az időben hazafelé tartott Londonból. Nézte a repülő szárnyán suhanó felhőket. Nem bánta meg, hogy véget ért a londoni kalandja, rájött, hogy nagyon is szüksége volt rá, segített kilépni az addigi álomvilágából. Mikor leszállt a gép, és megkapta az egyetlen bőröndjét, azonnal elindult a kijárat felé. Az öccsén kívül senki nem tudta, hogy visszajött. Meglepődött mikor meghallotta, hogy valaki a nevét kiálltja többször egymás után. A hang irányába fordulva meglátta a barátnőjét. Meghatódva ejtette maga mellé a bőröndjét.
– Azt hittem, hogy meg süketültél! – sietett feléje Sára zsörtölődve.
– Nem látszol nagyon betegnek, azt hittem, hogy hordágyon pakolnak le. Na, mi van? Az öcséd azt mondta, beteg vagy.
– Nem vagyok beteg, csak nagyon elegem lett a külföldi melóból. Majd mesélek. Mivel megyünk haza?
– Itt van a járgányom, de ha tudom, hogy átvágod az agyam, nem töröm magam miattad! Mikor hagyod már abba a hazudozást?
– Abbahagyom, ígérem. Ez volt az utolsó.
Az első kávézónál Sára leparkolt.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most beülünk egy kávéra, meg eszünk is valamit. Kilyukad a gyomrom az éhségtől. Közben nyomhatod a szöveget. Van témánk bőven.
Mikor leültek az asztal mellé, Sára szigorúan ránézett Kírára.
– Na, mesélj el mindent, de ne lódíts, azt akarom, hogy az igazat mondd el!
– Reggelig nyomhatnám a szöveget. A lényeg, hogy tudd, hányingerem lett az egészből. Az egy rabszolgasors, ami kint van, inkább hazajöttem... meg...
– Rajta, öntsd ki a lelked, ne sajnálj. Van időm.
– Én is időmilliomos vagyok... hát kezdem az elején. Emlékszel felhívtalak a repülőtérről mikor indultunk. Játszottam a fejem, hogy minden oké. Pedig nem volt az, nagyon is majréztam. Zotya is folyton idegesített. Balhéztunk már a pesti terminálban, mert mindig kitalált valamit. Közvetlen a felszállás előtt még kajáért nyafogott, el akart menni a Burger Kingbe az idióta, hogy vegyen magának valami cuccot. Legszívesebben otthagytam volna a fenébe. De nem csak ő idegesített anyám is a lelkembe gázolt, oltári nagy balhét csapott indulásnál. Nem értettem miért kapott pánikrohamot, nem a világ végére indultam. Aztán a tetejébe végig rosszul voltam a repülőn, alig vártam, hogy leszálljunk Lutonban. Ott álltunk egy tök ismeretlen helyen, ahol minden fordítottan működött. Mondtam Zotyának, hogy rossz előérzetem van az egésztől. Taxiba vágtuk magunkat, mert csak így volt tuti biztos, hogy nem tévedünk el. Szar idő volt, nyálas, csöpögős. Az autóban aztán vártam a csodát, de csak sorházakat láttam, amik egyformák voltak, mind egyszintes. London meg eltűnt a ködben, még egy valamirevaló felhőkarcolót sem láttunk, aztán ledekkolt a taxi egy ugyanolyan sorház előtt, mint amik mellett addig haladtunk. Mikor kifizettük a sofőrt csak néztünk egymásra. Baromi sok pénzt kért a fuvarért az ürge. Tudod, hogy nem voltam eleresztve pénzzel. Felváltva nyomtuk a csengőt, mire kijött egy félbarna fazon. Beszélt hozzánk, de egy kukkot sem értettünk belőle. Mikor megmondtam a nevünket felnevetett, intett, hogy menjünk utána. Alig vártam, hogy letegyem a seggem, irtóra fáradt voltam. A fazon megállt a folyosó közepén és lazán belökött egy ajtót a tenyerével, úgy vigyorgott ránk, mint egy veszett róka.
– Ez a tiétek!
Beléptünk a szobába, én azonnal kiakadtam, mint a sebváltó. Képzelj el egy szűk lyukat, egy franciaággyal, meg egy polccal. A ruhánkat se tudtuk kipakolni a bőröndből. Gyorsan levágtam egy nagyívű hisztit, mert nem erről volt szó: egy lyuk százhúsz fontért egy hétre. Nagyon felnyomtam az agyam, idegességemben minden nyavalya megkeresett: vécére kellett mennem, gúnyosan megkérdeztem Zotyát, hogy szerinte találok ilyen helyiséget a kócerájban? Zotya türelmes volt hozzám, nyugtatott egyfolytában, azt mondta, majd lelépünk máshová, de addig duguljak el. Van hol aludni az a legfontosabb, azután keressünk melót. Dühösen rávágtam az ajtót. A folyosó végén azonosítottam egy helyiséget, feltételeztem, hogy ott lehet a mosdó. Kopogás nélkül benyitottam...
– Mi van, miért hallgattál el? Meséld tovább!
– Tudod az emlékek... megláttam odabent egy pasit, ott állt a tükör előtt, csak egy törölköző volt a dereka körül.
– Mi van abban, hogy megláttad, fürdőszobába mentél be tudtommal.
– Igen, de... ez a pasi lett a végzetem... tudod, kicsit ő is az oka, hogy haza jöttem.
– Nem Zotya miatt?
– Figyelj, Zotyával mi csak haverok voltunk, megegyeztünk, hogy ezt nem kiabáljuk ki, míg nem tudunk külön szobát bérelni.
Én mindig azt hittem... folytasd, kezd érdekelni.
– Igen mindenki úgy tudta, hogy járunk. Egyszer dugtunk, nem tagadom, de részegek voltunk. Aztán kielemeztük, ami történt köztünk. Nem voltam soha szerelmes belé, ő sem belém. Tudod... Zotya inkább... most már mindegy, ha tudod, a fiukat szereti. Így már vágod? Jó haverok vagyunk, ennyi megmaradt.
– Szóval a pasi nagyon király volt, fehérbőrű, tele varrva tetkóval, tudod, hogy nagyon odavagyok a tetkós pasikért. A pasi hasán egy szuper kígyótetoválás volt, amit nem láttam teljesen, mert a törölközője eltakarta a lényeget. Azt hiszem nagyon kiguvadt a szemem, mert zavarba jött attól, ahogy néztem, kínjában bemutatkozott. Megtudtam, hogy Erdélyből jött és Viktornak hívják. Leesett nálam szerencsére, hogy nagyon kínos helyzetbe kerültem, bocsánatot kértem tőle és kihúztam azonnal. Megtaláltam a vécét, mit ne mondjak, az is foglalt volt. Egy vörös hajú csaj is arra várt, hogy bejusson. Tőle tudtam meg pár dolgot. Elmesélte, hogy a kéró is magyaré, meg a nyolcfős helyen tizenketten vagyunk. Egy fürdőszobára meg egy vécére. Azaz egy vécé még volt bent a fürdőszobában. Olcsó azt mondta, ők is le akartak lépni a svábbogarak miatt aztán mégis maradtak. Mikor visszafelé mentem Zotya a folyosón haverkodott három lánnyal, ők is magyarok voltak. Levágták nekünk egy perc alatt mit kell beindítani minél előbb: munkaközvetítő, bank, közlekedési kártya, adózás.
A bőröndök még kibontatlanul ott voltak az ágyunkon. Egy darabig néztük a helyiséget, hogyan is lehetne lakájossá tenni arra az időre, míg benne élünk. Zotya kreatív lett, nem esett kétségbe.
– Akkor a bőröndök lesznek a szekrényeink – leszedte az ágyról mind és a fal mellé rakta.
Zotya kapott először állásajánlatot, sikerült egy kórházhoz bejutnia kertésznek, vagy lehetne bárminek nevezni, talán mindenesnek. A hülye panelgyerek azt se tudta melyik végén fogja meg a lombfúvót, vagy hogyan működik a fűnyíró. De elfogadta, mert ezt a munkát sikerült leghamarabb elkapnia. Aztán az ügynökség engem is felhívott, hogy van hely egy Hotelban. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, már nagyon fogytán volt a pénzem. Mikor száz százalékig tudtuk, hogy mindketten dolgozni fogunk, csak akkor szántuk rá magukat, hogy szétnézünk a városban. Ez a tízmillió lakosú város egy igazi Bábel. Nagyon sok ember van az utcán, de a legtöbbjük színes bőrű. Néztük az utca forgatagát és megállapítottuk, hogy igazi angol nincs is köztük. Bármerre néztünk, fotózó turistákat láttunk, kínaiakat a Westminster Apátság előtt, koreai csoportot a Big Bennél, a szállodáknál, képet készítettek a járdáról, a fákról, a lámpaoszlopokról, mindenről, tán még a lepottyantott galambszarról is. Felültünk egy városnéző buszra, arról néztük végig a nevezetességeket. A nap végén ott álltuk a Temze partján. A Temze szürke hullámai nyaldosták a parti köveket, néztem a folyón túl lebukó Napot, és kész röhej, rám tört a honvágy.
– Valahol arra van Magyarország! – mutattam egy irányba, de Zotya lelombozott.
– Nem pont arra, kicsit fordulj balra – vígasztalt, mert látta rajtam, hogy nincs rendben minden. – Majd meglátod, minden rendbe jön, tele leszünk pénzel, lazulunk, élünk.
Londoni meló
Akkor már tudtam, hogy nem a pénz a legfontosabb számomra: önkéntelenül Viktorra gondoltam, akivel előző este is összefutottam a folyosón. Két sráccal ment a kijárat felé, románul beszélgettek. Elképzelhetően rólam, mert mind a hárman engem néztek közben. Mikor melléjük értem rám mosolygott.
– Szia! Minden rendben?
Nem válaszoltam vissza, csak bólintottam, hogy igen. Minek is törtem volna magam halálra, egy szimpla érdeklődés miatt, bizonyára rajtam köszörülték a nyelvüket. De a pasi egyre jobban bejött nekem. Futólag láttam többször reggelenként, néha előttem ment a kijárat felé. Mindig elegáns volt, választékosan öltözött. Nem akartam, hidd el, de fülig belezúgtam. Egyedül az nem tetszett benne, hogy két pasival dekkolt egy szobában.
Másnap reggel én is melóba indultam. Még este végig jártuk képzeletben az interneten, a Google Maps segítségével hol van a Hotel. Megijedtem, mert a munkahelyünk teljesen ellentétes útvonalra esett. Veszekedtem Zotyával.
– Na, bolyonghatok egyedül ebben az ismeretlen városban. Ideje megtudnod, hogy gyalázatos a tájékozódó képességem, tízszer el kell mennem ugyanabba az utcába, hogy tizenegyedikre rájöjjek, hogy már jártam ott.
Zotya felvarrta magára a fapofát.
– Nyugi, nem fogsz elveszni. Szólok Izának, ő majd rendbe teszi a lelked.
Iza berajzolta a térképen merre kell mennem a busszal, végül hanyagul megjegyezte:
– Kábé másfél órás út, én mikor ide kerültem napi hat órát utaztam oda – vissza. Vigyázz egy pár dologra, ez nem Pest, a buszok sűrűn járnak, száz méterenként van megálló, a közlekedési kártyád legyen mindig feltöltve. Hiába a tömeg a megállóban, a busz nem mindig áll meg, mert a buszsofőr dönti el, hogy megáll vagy nem. Például nem áll meg, ha tömve van a busz, vagy ha csak nincs kedve. Sűrűn megtörténik az is sajnos. Agyas csávók, és integetni kell, hiába állsz a váróban, ha jön a buszod, integess, lehet akkor is tovább megy... ez London. De a metrónál olcsóbb. Megszokjátok mindketten hamar. Na, csá, nem kell annyit agyalni rajta. Egy két nap és belejöttök!
Reggel korán keltem, így sikerült időben elindulni, bevésve az agyamba Iza tanácsait, azt is, hogy a térkép mellett fontos mindig, hogy keressek a hatalmas városban olyan nevezetes helyeket, amit minden átlag londoni ismer, úgy mintha tájékozódási futó lennék, jeleket az ismeretlen erdőben.
Nem a Hilton szállodába vettek fel, csak egy átlagos Hotelbe, amiből rengeteg van Londonban. Közel egy órát késtem a közlekedés miatt, idegesen léptem be a Hotel ajtaján. Szerencsére csak kilenckor kezdődött a munka, közölték velem addig még van bőven idő arra is, hogy megismerkedjek a többiekkel. A többiek egy román és egy magyar nő volt, és az akkor még széles mosollyal bemutatkozó supervisor.
A román nőhöz osztott be a supervisor tanulni a szállodai feladatokat. Nem értettem mit kell ezen tanulni, ki kell takarítani a szobákat és kész, otthon is megcsináltam, ha az anyám nem hagyott békén a rumli miatt. Takarítás? Nevetséges.
– Végül is nem volt nehéz meló, mégis többet kerestél gondolom, mint itthon egy orvos – állapította meg Sára.
– Nagy tévedésbe vagy. Nem kívánom az ellenségemnek sem azt a melót. Egy szobalány munkája igenis, nehéz kimerítő munka.
Kezdjük a legelején. Említettem, hogy egy románcsaj mellé osztottak be. Kibírhatatlan nőszemély volt, állandóan kerepelt, még az sem zavarta, hogy alig értettem mit mond. Olyan akcentussal beszélt, mintha egy másig bolygóról keveredett volna oda, pedig közel hat éve nyomta már az ipart. Sajnos lassan megértettem miről karattyolt: arról, hogy aznap húsz szobát kell kitakarítani, amiben minden benne van, ágynemű csere, portörlés, feltörlés, porszívózás, fürdőszoba – vécétisztítás, mindennek ragyognia kell, egy hajszál se maradhat sehol.
Odavágta elém a saját felszerelésem, indulhatott a móka. Akkor még lazán és magabiztosan gondolkodtam: – Mi ez nekem? Félvállról megcsinálom, mit majrézik itt ez a nő?
A második szobánál tartottunk mikor rám szólt a román asszony, hogy siessek jobban, mert szobára fizet az ügynökség, nem órabérre. Aztán megállás nélkül nyomta a kritikát.
– Ezt nem így kell, ez nem jól van! Figyelj jobban. Siess!
Később megjelent a supervisor, egy fiatal huszonéves lány, kezében portörlő ruhával és elkezdte ellenőrizni a szobákat. Majd szétrobbantam az idegességtől, mikor visszarendelt az első szobához. Méltatlankodva mutatott szét a helyiségben.
– Figyelj jobban oda. Sok a hiányosságod!
Hogy teljes legyen a napom, mikor vége lett a melónak, nem találtam meg azt a buszmegállót, amiről indulnom kellett volna vissza a szállóra.
Próbáltam koncentrálni, ismételgettem magamban, hogy nem eshetek pánikba. Ott topogtam az épület sarkánál egy darabig, nézelődtem, merre is induljon el? Megijedtem, mégis rámtört a pánik. Eltudsz képzelni engem, ahogy ott állok és bőgök mint egy taknyos kölyök? Nem tudtam hol vagyok, olyan kiszolgáltatott voltam, mint még soha. Haza akartam jönni, oda akartam bújni anyámhoz, mint mindig, ha féltem. Értesz engem? Már az első nap le akartam lépni.
Elindultam találomra, aztán kis idő múlva rájöttem, hogy az ellenkező irányba haladok, mint mikor reggel a Hotelba mentem. Kissé alábbhagyott az idegességem és ez elég volt, hogy eszembe jusson, hogy nem kerestem meg a tájékozódási pontot, amit reggel kiszúrtam magamnak, azt a sárga toronyházat, ami a Hotel mögött balra magaslott. Mire hazaértem teljesen kiütött a fáradság. Zotya még nem volt a szálláson. Végig dőltem a franciaágyon, de erőteljesen behúzott hozzám a kinti hangoskodás, ajtócsapkodás. Érthetetlen kotyvalék nyelven folyt a vita arról, hogy túl sokáig használja az egyikőjük a mosógépet. Végül a vita extázisig fajult, mivel bekapcsolódott közéjük egy harmadik fazon, aki nagyon brutális hangnembe megpróbálta elmagyarázni a többieknek, hogy milyen okádék a hely, senki nem takarítja ki maga után a szarát, ideje lenne, ha többet szellőztetnének, mert kómás a büdös zoknik szagától.
Hálás lettem a mély férfihang tulajdonosának, aki véget vetett a nagy hangoskodásnak, pedig csak egy szót suttogott ki rájuk.
-- Kussoljatok!
Olyan csend lett egy pillanatra, mint a kriptában. De csak egy pillanatra. Kicsit halkabban, de a vita tovább folyt a lakók közt.
Sváb bogarak
Végre tudtam lazulni, heverésztem, próbáltam egy nyugtató pózt felvenni az ágyban. Egynapi meló után úgy éreztem magam mintha maratonit futottam volna, negyven fokos melegben. Az a tudat idegesített legjobban, hogy ezután így kell élnem, egy légtérben összezárva idegenekkel, akik böfögnek, horkolnak, veszekednek, vagy épp begubóznak a szobájukba.
Megpróbáltam szunyálni. Egy félóra múlva azt éreztem, kiszáradtam, mint egy sivatagi kút. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát, pohár után nyúltam. Valami végig szaladt a kezemen, önkéntelenül felsikoltottam. A szemközti falon feketéllettek a svábbogarak. Hisztérikusan sikoltozhattam, mert kint is meghallották, kinyílott az ajtóm. Mit gondolsz ki nézett be rajta?
– Gondolom a tetkós pasi – nevetett Sára.
– Eltaláltad. Ott állt az ajtóban, nyakig szabadidős luciban, és aggódva nézett befelé. Mutogattam a falra, ő meg kinevetett.
– Ja, bogaras lettél? Hogy lehet, hisz kéthete volt fertőtlenítés. Figyelj, nem mondta senki, hogy ne kajáljatok a szobában? Ezek nagyon bírják az elszórt morzsákat. Jól van, nyugodj meg.
Odalépett hozzám, leült mellém az ágyra és simogatta a hátam.
– Kapjál magadra valamit, gyere ki a társalgóba, én közben hozok nekik egy kis koktélt. Később aludj villanyfényben. Rühellik a világosságot.
Mint egy álomkóros úgy követtem. A társalgóban odaült velem szembe és olyan áthatóan nézett, mint aki olvasni akar a gondolataim között. Akkor már eljutottam a lényeghez: örülnöm kéne azoknak az átkozott bogaraknak. Soha nem gondoltam volna, hogy nekik fogom köszönni, hogy ott ül velem szemben a pasi, és velem van elfoglalva.
– Nagyon nyúzott vagy... de így is tetszel. Kvittek vagyunk – nevetett és átölelte a vállam.
Játszottam az ártatlant, hogy nem értem miről beszél.
– Én is láttalak pizsamában...– magyarázta meg.
Felvilágosítottam, hogy van barátom. Ő meg tovább mosolygott, azt mondta az nem jelent semmit.
Azt hiszem megint hülyén nézhettem rá, mert kimerítő magyarázatba kezdett. Nagyon élveztem minden pillanatát. Nyomta a szöveget, hogy vannak az életben törvényszerű élethelyzetek, amiket mi magunk állítunk fel magunknak, miheztartás végett, és vannak törvénytelenek, amire vágyunk. Mikor megkérdeztem mi szerinte a törvénytelen, azt válaszolta, hát az amire vágyik mióta először találkoztunk, hogy nincsen barátom. Minden bevezető nélkül rákérdezett, hogy szeretem e Zotyát. Én meg kábítottam tovább, hogy nem is tudom igazán, a kapcsolatunk egyetemi haverságból indult. Együtt buliztunk. Szép időszak volt... mármint az egyetemi évek. Kárörvendően figyeltem, mi esik le abból, amit hadováltam. Viktor idegesen elhúzódott mellőlem, ingerülten válaszolt.
– A szerelem az nem haverság!
Vártam, hogy megmagyarázza miért lett dühös, de hallgatásba burkolódzott, mint aki azt is elfelejtette, hogy nincs egyedül, csak bámult maga elé. Jól szemügyre vettem a pasit, felfedeztem rajta pár dolgot, például milyen sűrű a szempillája, a mély ráncokat a homlokán: arra a megállapításra jutottam, hogy bizonyára sokat agyal valamin a fickó. Nem olyan slamp, mint a többi, nem olyan, mint Zotya. Na, akkor dőlt el a sorsom. Megkérdeztem tőle, hogy volt e már igazán szerelmes.
Felnézett rám, nem válaszolt mindjárt, aztán olyat mondott, hogy elkezdett zakatolni tőle a szívem: azt mondta, hogy sokszor volt, de nem volt egyik sem igazi szerelem, per pillanat most is szerelmes, legalábbis úgy érzi...– újra elhallgatott, aztán folytatta – Tudod, a szerelem jön, mint a villámcsapás, nem lehet kitérni előle. Perzsel, éget... képes kiégetni a szíved.
Akkor már meg akartam tudni mindent róla, ezért előadtam a saját monológom, ismersz, kitudok dumálni mindenkiből mindent, ha kíváncsi vagyok valamire.
– Különös megközelítés, még sohasem hallottam így megfogalmazva ki mit érez, ha a szerelem definícióit boncolgatja. A szerelem tényleg csodás, megfoghatatlan érzés szerintem is. Azt hiszem, minden ember arra vágyik, hogy valaki őszintén megszeresse, de nagyon sok embernek csak vágyálom marad élete végéig. Aztán megalkuszik és belép egy középszerű kapcsolatba. Társas lények vagyunk, dönt a biológia. Irigylem a csajodat, tudja már, hogy ennyire szereted?
Viktor megint idegesnek tűnt, azt válaszolta, hogy még nem tudja, nem mondta el neki mert jár valakivel az a hölgy, akibe szerelmes. Gyorsan témát váltott és a bogaraimról kezdett beszélni, megkért, hogy nézzük meg a szobámat van e még élet a dögökben.
Elkísért a szobáig, biztatóan átölelt mikor kinyitotta előttem az ajtót.
Elbúcsúzott, de a kezem nem engedte el, szorosan magához húzott, megláttam a szemében, hogy végig rólam beszélt, lehajolt hozzám és finoman megcsókolta a szám. Nem tartott a csók tovább egy pillanatnál, olyan volt, mint egy filmszakadás, váratlanul lett vége, elfordult és otthagyott.
Nem mertem lekapcsolni a lámpát. Feküdtem sokáig nyitott szemmel néztem a szemközti falat, de nem jött elő egy bogár sem. Viktorra gondoltam és arra a gyengeségre, amit éreztem mikor átölelt. Szóval berobogott az életembe akkor este a világraszóló szerelem... amit később jól elszúrtam, mert egy született idióta vagyok.
– Hogy lehetett egy ilyen romantikus indítást elszúrni Kira? Igaz ismerlek, mindig kelekótya és meggondolatlan voltál.
– Igen, üldöz a sorsom, szétestem, fáradt voltam és ezért meggondolatlanná váltam.
Sára biztatóan nézte Kirát – Mesélj, hátha nincs elveszve még minden. Látom rajtad, hogy a férfi emléke nagyon felzaklatott, ami azt jelenti, hogy beleszerettél.
A barátnőjét a sírás fojtogatta – Igen, nagyon megszerettem, nehéz lesz elfelejteni.
Aznap éjjel sokáig forgolódtam, elhitettem magammal, hogy ezért a románcért érdemes volt Londonba kimenni. Viktor az álmaim pasija lett az első perctől kezdve. Ne gondolj egy kigyúrt fazonra, mégis nagyon vonzódtam hozzá. Ráéreztem a belső értékeire, ami ellensúlyozta, hogy kissé konzervatív gondolkodású volt az én generációm laza stílusához viszonyítva. Szóval akkor gyúlt fel a fejemben a lámpa, hogy mennyire nem mindegy, ha egy pasi azt mondja, "jössz e dugni", vagy azt, hogy "vágyom rád". Érted ugye? Bocsi, ha most szentimentálisnak láttatom magam, nem ilyennek ismertél meg. Én is kint jöttem rá, hogy nincs ellenemre a romantika.
Másnap reggel utánam sietett a folyosón. Elegánsan fel volt öltözve, mint mindig. Az ismerős After save illat lengte körül, amit méterekről kiszimatoltam, már előtte is, ha a közelembe került.
Sietett, udvariasan megkérdezte elvigyen e egy darabon. Zavartan elhárítottam a felajánlását, azt mondtam már belőttem az útvonalat inkább busszal megyek.
Láttam rajta, hogy nem örül a visszautasításnak, de mosolygott. Elnézést kért, amiért magamra hagy, de késésben van, pedig nagyon szeretne velem beszélgetni. Megkérdezte mikor érek haza. Közömbösen visszaválaszoltam, hogy nem haragszom, ne törje magát miattam, de köszönöm a csótányirtást. Békén hagytak a dögök. – Ennyit a romantikáról.
Aznap már egyedül dolgoztam. Megkaptam a szoba beosztást. Mikor az elsőbe bementem azt hittem elájulok, úgy nézett ki, mint egy csatatér. Kínai család lakott pár napig benne. Még a vécé is tele volt papírgalacsinokkal, minden helyiség dugig szeméttel. Lassan haladtam, pedig tudtam, hogy lemaradtam, gyorsítanom kéne. Felesküdött ellenem minden, mire felszitáltam a paplan huzatot, akkor láttam meg, hogy fordítva húztam fel, vagy épp egy folt van rajta. Kezdhettem előröl az egészet. A felhevültem, mint egy százas égő. A légkondik ugyan működtek, de hamar rájöttem, hogy ettől a jótékony hatástól állandó megfázást kapok ajándékba. Mire a munka végén felporszívóztam, totál ki voltam bukva.
Eltelt egy hónap, kezdtem belerázódni a munkába. A napjaim egyhangúan teltek, dolgoztam kimerülésig, mint egy robot. Próbáltam mindent tökéletesen elvégezni, de az idegösszeomlás kerülgetett mikor ettől függetlenül mégis hibát találtak nálam. Összeszorított fogakkal mentem kijavítani, bármennyire hihetetlen, nem feleseltem, nem csapdostam. Szükségem volt a melóra, a pénzre, ezzel az eggyel száz százalékig tisztában voltam.
– Eltelt egy hónap azt mondtad, de egy szót sem ejtettél arról mi történt közben Viktor és te közötted?
– Hosszú. Bármennyire hihetetlen először ő hanyagolt el engem, aztán én őt. Egy este összefutottam vele a társalgóban, zavartan szabadkozott, hogy nem tud rám időt szakítani, elmondta, hogy nagyon sok munkája összetorlódott. Azt előtte is tudtam, hogy menedzsel egy menő cégnél, azt is, hogy egyetemet végzett és több nyelven beszél. Elhittem neki, de nagyon rosszul esett.
Leesett, hogy egy karrieristába zúgtam bele, akinél a fontossági sorrendben az legutolsó helyen állok, nem érdekli semmi, hajt ezerrel, hogy megkapja az igazgatói állást. Én attól a beszélgetéstől kezdve, senkinek éreztem magam, egy szürke kis szobalánynak, diplomás takarítónak. Vágod? Később úgy is kezdtem viselkedni, mint egy kis senki.
Már nem sminkeltem ki magam reggelente, mert rájöttem, hogy az izzadság az első órákban úgyis leolvasztja rólam a sminket, a szemceruzát sem használtam, mert elmosódott és az arcom olyanná vált tőle, mintha zombi lennék. Folyamatosan ki voltam merülve, nem volt energiám odafigyelni a külső megjelenésre. Talán csak az vigasztalt, hogy Londonban az se volt feltűnő, ha pizsamában megyek ki az utcára, vagy a kiszakadt cuccból ki van a fenekem. Ott senki nem volt feltűnő, mert minden utcán kóborló egyedi, különleges teremtménye volt a földnek. Én is beolvadtam a hömpölygő tömegbe, eltűntem benne észrevétlen. Mint egy kis szürke porszem egy homokviharban, hullámzott velem a tér és az idő egész nap. Végül tudatosan én kezdtem kerülni Viktort. Se hangulatom, se erőm nem maradt romantikázni. Láttam pedig többször mikor hazaért a szállóra, néha ott várt a parkolóban az autóban ülve, de úgy tettem, mint aki észre sem veszi. Húztam a csíkot befelé a szállóra. A szobámba nem mert bejönni, még akkor úgy tudta párost alkotok Zotyával. Egyhangú napok, hetek jöttek, az időjárás is hozta a formáját folyton szitált az eső, kellemetlen hűvös, nyirkos volt a levegő. Így telt el három hónap és még egy fontot se tudtam spórolni. Mikor kifizettem az albérletet, feltöltöttem az utazási kártyát, a telefont, vásároltam egy két haszontalanságot, amire semmi szükségem nem volt, és vásároltam olyat, amire igen, mert kellett a mindennapokhoz, már csak a kajára maradt pénzem. Az se sok. Ehhez az élethű filmvetítéshez, amiben éltem a mindennapjaimat, besorakozott a félelem, soha nem tudhattam milyen élethelyzetbe kerülök nyilvános helyeken, boltokban, vagy az utcákon. A bűnözés virágzott a városban, amin nem lehet csodálkozni, hisz olyan nagy vallási, faji kavarodásban éltük a napjainkat. Ahogy teltek a hónapok úgy hűlt le a város, kellemetlen, örökké ködös és esős napok következtek. Egyfolytában náthás voltam, néha lázasan mentem dolgozni. Véglegesen eldöntöttem, hogy lelépek, hazajövök. Nem kötött oda semmi. Zotya jól el volt nélkülem. Viktort alig láttam, vagy ha láttam leléptem előle. Az egésznapi munka egyhangú kíméletlen robot volt. Hányingerem lett Londontól. Egyik este nem tudtam Viktor elől kitérni. Hamarabb értem haza a szokásosnál, kihasználtam, hogy nem volt senki a fürdőszobában, lezuhanyoztam, hajat mostam. Viktorra gondoltam akkor is, hogy még csak esélyt sem adtam magamnak, hogy megtudjam, milyen lenne vele a szerelem. Mikor kiléptem az ajtón, szembe találtam magam vele. A hátát a folyosó falának támasztva álldogált, vállán egy zöldszínű törölközővel.
– Azt hittem lehúztad magad a lefolyón, maradt belőled valami? – Mosolygott, furcsa fények vibráltak a szemében, én meg majd kiestem a fürdőköpenyemből. Örültem, hogy láttam, sőt szerettem volna kicsit sírni a vállán. De nem, én már ilyet miért is tennék? Minden szarság eszembe jutott, aztán váltottam, mert arra gondoltam, hogy itt a vége annak, ami el sem kezdődött. Eszembe jutott miről suttogott Julcsi az egyik magyar csaj a többieknek, mikor Viktor volt a téma. Akkor tudtam meg, hogy nem én vagyok a magányos cédrus, minden szingli belezúgott a pasiba. Úgy látszik nem csak engem kapott el a gépszíj, talán ezért is figyelték a csajok minden mozdulatát. Nem sok eredménnyel, mert titok maradt számukra, hogy miért nem hajt senkire. Szabadidejében behúzódott a szobájába, vagy a két román sráccal lógott esténként, állítólag egy pub-ot látogattak sűrűn a szomszéd utcában.
Láthatta rajtam, hogy bánt valami, azonnal rákérdezett mi bajom. Én meg a fejére akartam zúdítani a sok pletykát amit hallottam róla – Mióta érdekel téged a csajok lelkivilága? Azt beszélik... – aztán mégsem mertem kimondani, ami a nyelvemen volt. Pedig arra készültem, hogy vérig sértem.
– Mit beszélnek? Mesélj, rengeteg időm van – már nem nevetett rám.
Próbáltam visszakozni, hogy hagyjuk, csak pletyka. Két férfival élsz együtt, nem csajozol, csak ezt akartam mondani.
Odalépett hozzám, mint aki meg akar ölelni, de csak a két karjával támaszkodott meg a falon. Ketrecbe kerültem. Éreztem a forró leheletét, és újra azt a fanyar dezodor illatot, amit minden találkozásukkor éreztem rajta. Furcsa dolgokat mondott, olyanokat például, amiket álmomban sem tudtam volna róla feltételezni. Azt mondta figyelt engem mindig és a pasimat is. Szerinte Zotya szemét fickó, de majd rájövök idővel magamtól. Azt mondta nem meleg, volt csaja, aki elhúzott egy gazdag pasival. Az sem érdekelte, hogy ő huszonhét a pasi meg hatvan. Csak a pénz érdekelte. Még mindig hívogatja, azt állítja, hogy még mindig őt szereti. Csak nem tud vele élni, mert szerinte ő egy örök álmodozó. Azzal vádolta meg, hogy leragadt az álmai szintjére. Megkérdezte tőlem, hogy értem e miről beszél.
Ellenkeztem, hogy nem értem. Van jó állása, menő verdája, mire alapozta ezt a véleményt a hölgy? Nem jön le nekem ez az álmodozó stílus róla. Azt láttam eddig, hogy hajtsa a pénzt ezerrel. Viktor gondolkodott kis ideig mielőtt válaszolt.
– Miért beszéljek róla, ha te is kinevetsz a végén.
– Számít valamit, én mit gondolok? – vágtam rá gondolkodás nélkül.
– Sokat... nagyon tetszel nekem – akkor már átölet.
– Van barátom, csak szólok. Szóval mi az az álom, ami miatt dobott a csajod? – jó kérdés volt, olyan választ kaptam, amire nem számítottam.
– Jól látod, itt élek már több éve, ebben a lepukkant szállóban. Olcsó, ez az oka. Az autó kell a melómhoz, ennyit a luxusról. Sok pénzt keresek, ebből egy részt hazaküldök Erdélybe. Van egy autista öcsém, segítek rajta. A többit gyűjtögetem... egy kis birtokra, már kinéztem magamnak. Ha annyi pénzem lesz... – Elhallgatott, majd tétován folytatta – Egy modern remete szeretnék lenni. Madárdal, csend, béke...
Megköszöntem, hogy elmondta a titkát, még egy puszit is adtam az arcára. Megcsókolt, csak akkor engedett el, mikor mögöttünk becsapódott egy ajtó. Könyörögve nézett rám, arra kért, hogy találkozzunk másnap, sok mindenről beszélni akar velem. Megkapta az igazgatói állást, tudna nekem is helyet csinálni a cégnél.
Nem tudtam mit mondjak neki? Már eldöntöttem, hogy hazajövök Magyarországra. Miért hazudjak? Ott fogom hagyni, még akkor is, ha tudom, mennyire jó lenne vele maradni. A vallomása teljesen összezavart, nem tudtam döntést hozni. Tudod, hogy makacs vagyok, mint egy öszvér. Ha eldöntöttem, hogy hazajövök, miért kábítsuk egymást. Egyikőnknek sem tesz jót. Leléptem tőle egy „majd átgondolommal".
Sokáig tépelődtem azon az éjszakán. Tudtam, hogy Viktor egyszer eléri az álmait és haza jön Erdélybe. Megveszi a birtokot, amire annyira vágyik. Nem karrierista, nem pénzimádó. Egyszerűen szüksége van a pénzre, hogy elérje a céljait. Mégis úgy aludtam el, hogy én nem akarok Erdélyben élni, se Londonba, én Magyarországon akarok élni.
– Nehezen hoztam döntést, de végül meghoztam: csakis ő miatta nem maradok Londonba. Még ő sem tudta volna megváltoztatni a bennem kialakult rosszérzést, ami taszított a helytől. Akkor meg minek maradjak? Még nem tudtam, hogyan lépek le, egy fillérem sem volt, csak a feltöltött közlekedési kártyám lapult a zsebemben. Akkor hívtalak fel. Emlékszel?
– Igen. Rám hoztad a szívbajt, mindig mestere voltál a műbalhéknak.
– Nem a legjobb ötlet volt, így utólag beismerem. Zotya felajánlotta, hogy segít, de nem akartam, hogy csórón ott maradjon. Mást kellett kitalálnom. Napokig agyaltam, mire rájöttem a megoldásra. Az előbb mondtad ki, csináltam egy kis műbalhét a munkahelyemen. Volt egy agyonstrapált porszívónk, az egyik nap elszakadt a zsinórja. A karbantartó a supervisornak szólt, hogy szerviz, vagy új, de az ráförmedt, hogy nincs rá keret, javítani kell. Meg lett javítva, szigetelőszalag került rá, és kész. Erre építettem a tervem, munkahelyi balesetet szenvedek, és megspékelem egy kis zsarolással, elvégre diplomás vagyok, össze tudok tán hozni valami rendes színjátékot, ami után úgy léphetek le, hogy még pénzt is kapok.
Megállás nélkül szótlanul dolgoztam egész nap. Mikor elindultam a porszívóért, hangosan odaszóltam a másik takarítónak, hogy megyek a felső emeleti szobába, kezdem a porszívózást.
Vittem a sérült porszívót, amin a szigetelőszalag már meglazult, lógott az egyik vége a ragasztásnál. A fenti szobában gondosan beállítottam a porszívót egy olyan helyre, ahol egy vaslámpatartó állt, megbontottam a szigetelőszalagot, aztán visszatekertem lazán a javítás alá. A csupasz drótot odahelyeztem a vas mellé szorosan. Mikor bedugtam a zsinórt a konnektorba, azonnal szikrázott a drót, a lámpák kialudtak.
– Nem vagy normális! – ingatta a fejét Sára.
– Sose voltam teljesen. De minden klappolt. Ledobtam magam a földre és már halott is voltam. Feküdtem, de ne jött senki halottnézőbe. Éppen fel akartam támadni, mikor meghallottam a lépteket.
Szerencsémre a román takarítónő dekkolt le az ajtóban. Ha valaki, hát ő segíteni a legtöbbet rajtam. Mikor eljutott az agyáig, hogy a magyar lányt agyonütötte az áram, kegyetlenül hozta a formáját. Éktelen rikácsolásba kezdett, amire aki élt és mozgott azonnal odasietett.
Én közben kitartóan játszottam a halottat, hadd ajvékoljanak... kellett a drámához.
Később, mikor a szoba tele lett a Hotel dolgozóival, hagytam magam újraéleszteni. Nehezen, de magamhoz tértem, figyeltem a formaságokra.
Mikor feleszméltem azonnal a lényegre tértem.
– Egy percig sem dolgozok ebben a kuplerájban, ahol majdnem meghaltam. De mielőtt elhúzok innen, feljelentem a Hotelt, hogy életveszélyesek a takarítógépek! – kiabáltam a supervisor felé.
Ezer fonttal a zsebemben támolygott ki egy óra múlva a munkahelyről, előtte persze megígértem a tulajnak, hogy hallgatok az esetről.
Visszamentem a szállóra, ahol abban az időben alig lézengett egy két lakó, kint voltak dolgozni a városban, aki meg ott tartózkodott az épp szunyált. Összecsomagoltam, megrendeltem interneten a repülőjegyem. Este átbeszélgettük Zotyával miért húzok haza. Őszintén beszéltem akkor már Viktorról is. Értetlenül hallgatott eleinte. Megpróbált lebeszélni a hazautazásról.
– Mi van, ha megmondhatnád az igazat, hogy nincs köztünk szex. Megértené. Okos a csávó.
Arra kértem soha ne mondja meg neki, hogy nem volt köztünk kapcsolat. Nem akarom, hogy megtudja, hogy végig becsaptam, bár semmi jelentősége nincs már, mégsem akarom.
Zotya ráérzett a lényegre, mert azonnal leesett nála a tantusz.
– Szereted, igaz?
Nem tagadtam le, megmondtam, hogy úgy érzem megszerettem. Ez miatt is lépek le úgy, hogy el sem köszönök tőle. Tervei vannak, nem szeretném, ha miattam bármit is feladna. Nagyon fog hiányozni, de így lesz a tisztességes.
Maradt két napom az indulásig. Addig meg megjátszottam, hogy dolgozni járok, legalább csavaroghattam kicsit cél nélkül a városban, mint egy turista. Nagyon vigyáztam, hogy ne fussak össze még véletlenül sem Viktorral. Ez volt a legnehezebb az elutazásom előtt. Jártam a várost cél nélkül, magányosan. Az utolsó nap sem volt más programom. Mikor visszaértem a városból ott várt Viktor a buszmegállóban.
– Hazaviszlek. – átért hozzám a rossz hangulata.
– Nem vagy magadnál, hisz a túloldalon van a szálló.
– Üljél be, beszélni akarok veled– mutatott a parkoló autója felé.
Szó nélkül elindultam az autó felé. Viktor nem indított, az arca fáradt volt. Rám nézett és indulatosan megkérdezte miért kerülöm vele a találkozást. Már nem láttam semmi értelmét, hogy hazudozzak, hogy mellé beszéljek. Hallgattam, ahogy beszél hozzám, mégis kemény bűntudatom lett, hogy szó nélkül leakartam lépni. Örültem, hogy mégsem történt meg, igaz a búcsúzás így sokkal érzékenyebben érintett. Emlékeztetett, hogy egyszer beszélt róla, hogy szeret valakit. Bólintottam, hogy mindenre emlékszem.
Arra kért, hogy üljünk be valahová, iszunk valamit, és beszélgetünk.
Akkor megmondtam neki az igazat, hogy nincs értelme, másnap hazautazom.
Értetlenül nézett rám, arra kért, hogy maradjak, már tudja, hogy Zotya és én köztem nincs semmi.
Ideges lettem, nem Viktorra, inkább Zotyára. Megint átvágott, direkt megkértem, hogy ne beszéljen kettőnkről. Így még nehezebb lett minden. Hisztiztem, mindig bevált, de most segített rajtam, mert kimondhattam minden keserű gondolatot, ami végig nyomasztott:
– Jó, hogy tudod. De nem emiatt döntöttem így, nem szeretem Londont, nem szeretem ezt a kíméletlen munkatempót, idegennek érzem magam itt. El akarom felejteni az egész kócerájt a svábbogaraival együtt. Vágod? Nem érzem jól magam itt! Neked vannak céljaid, nekem nincs egy sem, jó, ha most ezt is megtudod. Csak telik az idő felettem, nem látom azt sem, hogy merre tartok. Te tudod miért gürizel. Én nem tudom! Ez kettőnk közt a legnagyobb különbség.
– Téged szeretlek – mondta maga elé halkan
Azt hiszem akkor már megértette, hogy búcsúzunk egymástól. Váratlanul ért a vallomása, annak ellenére, hogy az első perctől éreztem, hogy ő is szeret. Ezerszer átgondoltam előtte, mi lesz, ha egyszer szerelmet vall, azon is sokat agyaltam, hogy eltudom e utána hagyni? Kimondta, amire a legjobban vágytam, és én másnap ezerötszáz kilométerre leszek tőle.
Megmondtam neki az igazat, hogy én is szeretem. Szeretem, de most haza utazom Magyarországra, és... soha nem megyek oda vissza.
Sokáig ölelkeztünk és csókolóztunk az autóban. Nem ígértünk egymásnak semmit, csak telefonszámot cseréltünk. Kicsit sírós lett az utolsó éjszakám.
– Biztos, hogy más megoldás nem létezett? Arra gondolok most, hogy nem találtatok egy megoldást sem, hogy folytassátok a kapcsolatot?
– Nem találtunk. Ő még legalább öt évig kint dolgozik. Öt év hosszú idő, nagyon hosszú. Mindegy, örülök, hogy végighallgattál. Vigyél haza Sára.
– Tényleg hosszú idő, igazad van. De a szerelem, ha erős, sok mindent kibír. Még a távolságot is.
Sára átölelte anyáskodón a barátnőjét, míg mentek kifelé az autóhoz.
Kira apja nyitotta ki az ajtót mikor hazaértek Csepelre. Állt apa és lánya egymással szemben szótlanul. Egyikőjük sem tudta, mit mondjon a másiknak. Végül Kira apja megtörte a hallgatást.
– Hazaköltöztem. Tudod, hogy nagy beteg lett anyád. Felkészültem rá, hogy veszekedni fogsz velem. Örülök, hogy hazajöttél.
Kira odalépett hozzá és átölelte.
– Szia apa! Mindketten elmentünk anya mellől, de visszajöttünk, és ez a lényeg. Hogy van anya?
