Translate

2018. április 21., szombat

Katerina Forest:SÁRA regény részlet




Benjámin kotorászott a zsebében, megnyugodott, mikor megtalálta az összegyűrt pénzét. Megszámolta. Már túl józannak érezte magát, pedig húzott a feje a föld felé, hasogatott benne a fájdalom.
      – Még innom kell! – döntötte el magában.
Bement egy áruházba. Sétált a pultok között, nézelődött, tudta mit keres. Vett két üveg bort, betette a kosarába, majd átsétált a másik sorra, fáslikat tett a kosárba. Később még vett két darab ötliteres műanyag kannát. Fizetett és kiment a boltból. Sétált vagy ötven métert a benzinkútig. Teletöltötte benzinnel az egyik kannát, gázolajjal a másik kannát, majd ott is fizetett.
      – Minden megvan – nézte meg a szerzeményeit – remélem ennyi elég lesz.
Bizonytalan léptekkel elindult a bank felé. Tudta, miért megy oda, igaz nem józanul döntötte el, de úgy gondolta az első dolga, hogy bosszút kell állnia azokon, akik miatt tragédiába torkollott az élete.
Leült a bankkal szembeni parkban egy padra. Nézelődött és ivott, közben törölgette izzadó homlokát. Az alkohol oldotta ugyan a feszültségét, de egyben felfokozta a belső érzelmi viharát, amit megpróbált önmagában elnyomni. Az emlékképek úgy vonultak át a képzeletén, mint egy forgó körhinta, suhantak, távolodtak, közel kerültek hozzá. Nem akart már küzdeni ellenük, azt akarta, hogy átélje újra minden pillanatát, hogy a gyűlölet, ami benne izzott, lángra lobbanjon. Látni akarta újra, a kórházi paravánt, ami mögött fehér arccal feküdt Karola a fejére takart lepedő alatt. Besorakozott mögé Zsuzska ragyogó kék szeme, sírós szája. Babaszag, amit úgy imádott minden este. Szinte hallotta a nagylánya rémült sikolyát.
– Ne, apu, ne!! Ne engedj elvinni!!
Látta az iszonyatot, a félelmet a lányai szemében, mikor kivonszolták őket a gyámügyesek az ajtón.
Összeroskadva ült, mint akinek a hátára évezredes fájdalmat rakott az idő. Ott érezte a súlyát a vállain, minden izma megfeszült görcsösen alatta.
A második üveg után, már csak a lakástűz fénye izzott a szemében. Minden kép elsodródott, távolodott és eltűnt az idő mély bugyraiba, csak a tűz világított, égetett benne kifelé minden érzelmet, kegyelmet, megbocsájtást. A gyűlölet, mint egy tűzkígyó úgy vonaglott a lelkében.
      – Nincs már nekem semmim, mindent elvettek tőlem. Legyen átkozott ez a világ! – kiáltott az ürességbe, ami körbe ölelte.
A városra ráborult az éjféli sötétség, az utcákon elvétve ment csak járókelő. Az autóforgalom is elcsendesedett. A házak ablakaiban a fények sorban kialudtak, a kihalt utcán csak a hivalkodó reklámok neonfényei tartották az éji orgiát. Nem messzire tőle az utcai világítás fénycsóvájában berebbent a szitáló eső pókhálója. Érezte, hogy hullik az arcára is finoman permetezve, mintha parfüm lenne.
      – Itt az idő! – gondolta.
A két üres üveget feltöltötte először félig benzinnel, utána színig gázolajjal. Elővette a fáslit, három darabra vágta. A maradék gázolajba beáztatta egyenként, aztán óvatosan becsúsztatta az üvegek szájába. A két kannát összeöntötte, abba is belelógatott egy fáslidarabot. Szétnézett, a környék már teljesen elcsendesült, csak a néha felélénkülő szél zörgetett meg egy közeli kuka mellé dobott kólás dobozt.
Imbolyogva elindult a bank felé. Mikor átért az úton, gondolt egyet, és csak úgy letette az üvegeket a szemetes kuka mellé. Még szüksége volt valamire.
Erőlködve kutatott a szemével a szürke homályban. Végre meglátott valamit az egyik konténer mellett. Átsétált a lámpafény alatt, nyugodt kimért léptekkel ment, összpontosított minden lépésre. Szüksége is volt rá, az alkohol miatt kezdett szétesni a tudata és az érzékei is folyton félrevezették.
Lehajolt. Az volt ott, amit szeretett volna találni, egy jó nagydarab beton. Lenyúlt érte, magához vette.
      – Ez igen, jó nehéz.
Szinte boldog lett a felismeréstől, új lendülettel indult vissza az üvegekhez.
       – Minden jó lesz most már. Tökéletes.
Még otthon elpakolta a hátizsákjába a flexet, amire fémvágó korongot szerelt. Dolgozott. Úgy ahogy megszokta, pontosan, higgadtan. Nem volt benne veszélyérzet, csak egy dolog érdekelte, hogy porig égesse a bankot. Égjen úgy el, mint az otthona. Mikor leszedett annyi vasrácsot, hogy mögötte szabaddá vált az üvegfelület, minden erejét összeszedte és betörte a betondarabbal. Fogta az üveget, meggyújtotta a kilógó ruhadarabot. A gázolaj belobbant és vészesen égni kezdett. Égette a kezét, de nem törődött a fájdalommal. Egymás után dobta be az előre kitört üvegen.
A műanyag kannában lévő kócot már nem gyújtotta meg, csak az üvegek után dobta.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, megállt a bankkal szemben, hallgatta a riasztó vijjogását, nézte a benti lángnyelveket. Felnézett a biztonsági kamerába, gúnyosan mosolygott.
      – Szelfizgetünk? Mi van, mindent láttál nagy testvér? Kit érdekel!
Visszasétált a parkba és leült a padra. Annyira fáradtnak érezte magát, jó volt ott üldögélni, megpihenni. Onnan nézte, ahogy megjöttek a rendőrök és a tűzoltók. Nézte őket egykedvűen, ahogy rohangáltak, kiabáltak. Aztán emberek jöttek elő a semmiből, egyre többen gyűltek össze az utcán. A bank belső terét megvilágították a lángnyelvek. Látta, ahogy égtek a függönyök, mint a fáklyák.
      – Idejutottunk, borzasztó milyen világban élünk! – kiáltotta egy szakállas férfi, akinek az utcai kabátja alatt pizsamanadrág volt, bizonyára ott lakhatott a közelben.
      – Beletrafáltál öregem, rohadt egy világban élünk!– adott neki igazat Benjámin.
Két rendőr hajolt fölé.
      – Figyelj, kolléga az ürge benzinszagú! Na, velünk jön, semmi meggondolatlan mozdulat! – kiáltott rá a fiatalabb, szétfolyt nagydarab rendőr.
Benjámin nyugodtan felkelt a padról.
      – Csak nyugodtan! – intett részeg mozdulattal feléjük. – Ha úgy gondolják… indulhatunk uraim, már nincs semmi dolgom itt... egyelőre.
A rendőrautóban kényelmesen elhelyezkedett, csak azt érezte, hogy bármelyik percben el fog aludni, képtelen tovább figyelni az eseményeket. Azt még hallotta mikor az egyik rendőr odaszólt a másiknak.
      – Micsoda egy balek ez, meg se próbált lelépni!
Aztán a részeg bódulat oltalmazóan átölelte a tudatát, belökte a mély alvásba.


2018. április 16., hétfő

Katerina Forest: Amnézia


Kavicsos út, hepehupás, rajta szelíden bújó pocsolyák,
már oly régen járok ezen az úton.
Ha elfáradok, megpihenek bárhol, árokparton
vagy köveken ülve, járdaszegélyen, vagy madárszaros
parkok rozzant lócáin, egy hörgő város közepén.
Arctalan emberek kerülgetnek, néha belém rúgnak,
leköpnek, rám dobják lelkük zuborgó mocskát.
Már nem érdekelnek. Nincs bennem
feléjük zéró tolerancia. Gyűlölöm őket. Bent rekedtek az időben,
agyuk bezárt pénzes ládika. Gyűlölöm mind!
Az egész világ amnéziás. Elfelejt mindenki mindent!
Nem zárják el a vízcsapot, égve hagyják a villanyt,
a vasalót tűzforrón, a gáz sziszegve betölti a konyha levegőjét.
Amnéziások. Nem ültetnek fát, nem szedik össze a szemetet.
Az amnézia mint egy féreg a gazdatestben, rágja belülről őket.
Nem ordítanak, nem sikoltanak, nem ütik ököllel a
rájuk zárt börtön ajtaját. Nem hallják meg a vészkürtök
idegrázó hangját! Süketen és vakon mennek előre, agyatlanul.
Tudom.
Egyszer mindenki megáll ezen az úton,
a finoman megbújó mocskos pocsolyában.
Nézelődnek majd értetlenül. Talán leülnek mellém az útszélre,
és míg bambán bámulnak maguk elé, kétségbeesve kutatnak az emlékeikben.
Halkan motyognak tétova szavakat:
– Nem értem, hova jutottam? Én nem ide vágytam...
És hol vannak a fák?
2018 04.16

Katerina Forest : Üzenet





Mikor azt hiszed bántottalak, én megvédtelek. Mikor azt hiszed elárultalak, kimondtam más helyett az igazat. Megvédtelek a saját hibáiddal szemben. Azért, hogyha fáj is, szembenézz vele. Haladtál egy úton, ami nem visz sehova. Én megállítottalak, hogy fordulj vissza az út elejére, haladj a másik irányba. Néha, aki fájdalmat okoz, az segít igazán. Csak annyival, hogy dühöngünk és haragszunk közben, ha akarjuk, ha nem, megfogalmazódik bennünk az ok, az indíték:
– Miért okoztak fájdalmat nekünk?
– Miért pont az, akiben megbíztunk, akiben hittünk?
Ha szembenézünk a hibáinkkal, megbocsájtunk annak, aki kimerte mondani azokat. Jobb emberré válni, felnőni egy feladathoz, nem könnyű. Emberi sorsokat átlátni, megítélni, hatalmas felelősség. Egy kézlegyintéssel homokot lehet szórni a legcsillogóbb szempárba, és örök sötétségre ítéljük csak azért, mert nem egyenesedünk ki, nem nézünk szét, merről fúj a szél. 
Remélem rátalálsz a helyes útra és nem térsz le róla soha. Az út végére érve, egy tartalmas kemény élet lesz mögötted, körülötted sok szerető emberrel. És én megnyugszom akkor, hogy érdemes volt magam ellen fordítani a haragod, mert elértem vele a célom. Csupán csak annyit akartam, hogy tisztán láss!

2018. április 13., péntek

Katerina Forest: Élet-örvény


Mikor leszálltak a Keletiben, a fáradtságtól gyerekek, szinte támolyogtak körülötte. Nem csodálkozott rajta, a vonaton még levegőt is alig kaptak, tömve volt mint egy a szardíniás doboz. Figyelmesen kereste az aluljárót, nem akart úgy járni, mint mikor először ment Irmához. Emlékezett, hogy akkor milyen határozottan rohant át a túloldalra, mit sem törődve a forgalommal. Az autók csikorogtak, egyikből kihajolt a sofőr és ráordított –„Meg akarsz dögleni? Az anyád”
 Sikerült átjutnia a forgalmon sérülés nélkül, szerencsésen pont oda startolt, ahonnan egyenest ráfordulhatott a Nefelejcs utcára. Teljesen azért nem úszta meg a manővert, egy rendőrrel találta magát szembe, mikor rálépett a járdára. Csodálkozó szemekkel nézett rá, mintha szellemet látna, vagy egy Ufót.
– Mi van magával, meg akar halni? Miért nem az aluljárón jött át? – tett fel aztán egy költői kérdést.
– Az hol van kedvesem? – nézett rá értetlenül Nóri.
– Nézzen oldalra, egy méterre, ott kellett volna feljönnie! – már intézkedni akart, de megsajnálta az ijedt asszonyt, aki váltig bizonygatta: – Soha többé nem vágok neki a forgalomnak , tudja, most vagyok először magamban Pesten, de jönnöm kellett, mert beteg a nővérem, meg hát vidéki asszony vagyok, nem tudhatok mindent.
Már biztonságosan vezette a gyerekeket, húzta őket az aluljárón át sietve, ne lássák a hajléktalanokat, a csoportba verődő huligánokat, akik gyanakodva pislogtak rájuk, mikor elhaladtak mellettük. 
– Biztos, hogy drogot árulnak, vagy seftelnek, másért nem verődtek volna össze – gondolta, mikor elkapta az egyik gyűrött arcú fiatal, vérbe borult tekintetét.
Megnyomta a kapucsengőt, türelmesen ácsorgott, tudta, hogy nyitni fogja a kaput a nővére, de mire járókerettel az ajtóig ér, eltelik egy kis idő. 
Végre nyílott a kapu, mehettek befelé. A körudvarra értek, ahol még mindig ott volt középen a macskaköveken a kis oázis, leanderek dézsában, futók, évelők, tiszteletben tartva Irma növények iránti szeretetét. Irma tömbház felügyelő volt a párjával együtt hosszú időn keresztül. Béla szegény már tíz éve ott lapult Irma lakásában, urnában, egy díszes kis szekrény tetején, mindjárt a bejárati ajtó mellett. Irma nem volt képes megválni tőle, nem tudta a szél hátára szórni a halott porait. Nem úgy, mint a fiáét, aki teljesen leamortizálta magát, harmincnyolc éves korára szétitta a máját, eldrogozta az agyát. Halála előtt elérte a tisztánlátás, rájött, hogy az élete egy nagy kalap szart sem ért, ezért temetést se kért, csak a húgát kérte meg, vigye fel a hamvait a Gellért hegyre egy szeles napon, és engedje szabadon, hadd szálljon még egyszer utoljára.
Irma megszenvedte a tékozló fiát, nagyon félt tőle, néha még rendőrt is kellett hívnia, mikor randalírozott otthon. Ilyenkor tört, zúzott a lakásban, értetlenül monologizált az életről, de legkivált arról, hogy milyen mostoha hozzá a sors. Pénzt követelt, ha nem kapta meg, ütött is. Először Irmát, később már Bélát is megverte.  A drog, mint egy métely kirágta az agyát, filozofált az életről reggeltől napestig mindenkinek. Ész nélkül menekültek előle, már nem szívesen hallgatta végig senki.
 A fiú halála után Irma összeszedte minden erejét, felment a lakásába, ahol a fia élt egy nővel, hogy rendet tegyen. Irma vette azt a lakást is, hogy külön éljenek, de arra gondosan vigyázott, hogy  végig az ő tulajdona maradjon. Mikor meglátta mi van a lakásban, gyorsan leült, nehogy elszédüljön. Orrfacsaró bűzben ott döglött az ágyon az a nő, akivel a fia élt. Akkor is totál be volt kábítózva. Magánkívül ordított, hogy takarodjon ki a lakásból azonnal, szedje a motyóját, de tüstént!
Ezután egy hétig takarított. Még a hűtőben is szar volt egy tálban, gondosan letakarva. Akkor azt hitte, ilyen a világon nincs, hogy pont az ő fia állattá változott. Gyorsan eladta a lakást, még a közelébe sem ment utána. Béla feladta hamar, egy éjszaka megállt a szíve. Az ő egészsége is rohamléptekben romlott. Tisztában volt azzal, hogy mi okozta, a sok lépcsőmosás, ami a csípőjét koptatta, meg a stressz, amit átélt. A járókeret is azért kellett, mert nagy fájdalmai voltak.
Mikor bementek hozzá Nóriék, mintha a Mennyországba értek volna, illatok kavalkádja érződött a konyha felől, a nyáluk elkezdett csorogni már az ajtóban.
– Jaj, nővérkém, mondtam neked, semmit se készülj, hogy álltál egész nap a tűzhely mellett?
A nővére ragyogó, fekete szemekkel nézett rájuk, kedves mosollyal felelt.
– Hogy gondolod azt, hogy énnálam nincs ennivaló?. Tegnap óta sütök, főzök. Gyertek csak, kézmosás, asztalhoz!
Mikor jól belakmároztak, odaült az elfáradt testvére mellé az ágyra, ott beszélgettek. Észre se vette, lassan minden gyerek körbe kucorodott a nagy franciaágyon, törökülésben, csendben hallgatták a kedves beszédű, angyalarcú öreghölgyet, akiből áradt a szeretet feléjük.
Nóri észrevette, hogy elhanyagolt a lakás, ráférne egy kis takarítás.
Összehívta a kupaktanácsot, és döntést hoztak, mint a manók a mesében: ”jó helyébe, jót várj”. Eldöntötték, hogy egy egész napot másnap arra szánnak, hogy a legkiesebb zugot is kitakarítják a lakásban.
Másnap a nővére csak úgy kapkodta fejét, Lili lemosta a konyhabútorokat, a fiókokat, Ági szedte le a függönyöket, Betti törölte a port, Tomi szaladgált, futárszolgálatot teljesített, kézre adta, amit kértek. Zúgott a mosógép, csillogott az ablaküveg, estére rendesen elfáradtak. Mégis az egész nap jókedvű, bolondos volt, és boldogan, megelégedve nézték a végeredményt. A nővére is elfáradt a nyüzsgésben, de látszott rajta, hogy örül a tiszta lakásnak.
Nórika éjszakánként forgolódott az idegen helyen, sokáig nem tudott elaludni. A gyerekek békésen szuszogtak, biztonságban, nyugalomban. Mégis neki feszültséggel volt teli a lelke, mert nem értette miért olyan éles a kontraszt a családban, a pesti nővérénél otthon érezte magát, Irénnél idegenben volt, az idegennél. Pedig a szeretet, ami bennük volt, ugyanúgy sugárzott feléje, – Csak az egyik lelke rabláncon vergődik– gondolta ki végül az igazságot. Meditált… azon, hogy az életük olyan rövid, soha nem tudják bepótolni, amit addig elmulasztottak. Kitakarítottak… mi változott meg? Az egyik nővére befelé fordulva él, a másik tolja a járókeretet, ők meg elmennek, becsukják maguk mögött az ajtót, hosszú időre. Mi változott meg azzal, hogy kis időre belépett a két nő életterébe?

Semmi, csak ajándékba adtak egy-két napot egymásnak. Aztán minden megy tovább ugyanúgy, mint előtte. A pesti nővére reggelig nézi a tévét, nappal alszik. A balatoni szomorúan áll az ablak előtt és üres tekintettel bámul kifelé, lassan kihunynak a szeméből a kis szikrák, bevonja a lelkét az érdektelenség.

Másnap gyalog indultak a túrának, mentek az Állatkertbe. Nóri egésznap önfeledten bolyongott a gyerekekkel, csodálta a sokszínű élővilágot, bemutatókat. Tartogatott egy meglepetést a gyerekeknek, megszerezte a cirkuszjegyeket, ha már Pesten vannak, legyen az emlék maradandó.
Nagy élmény volt az a délután a négy gyereknek, akik még kívülről sem láttak addig cirkuszt. Mikor elfoglalták a helyüket és elkezdődött a műsor, végig nyitott szájjal, kikerekedett szemmel csodálták a tornászokat, a cirkuszi mutatványokat, és önfeledten nevettek a bohócokon.
  A csodát mindig mi magunknak teremtjük, a csoda különlegessége, hogy át tudjuk adni, meg tudjuk osztani egymással. Azok a napok úgy tüntek el, mint egy kóbor villám a fekete égbolton, felragyogtak és eltűntek, de beégették magukat az emléktárba, amit halálukig hordoztak. Ezek azok az emlékek, amik előhívása segít, ha el akarjuk nyomni a valóság fájdalmát később.
Sírósan búcsúztak, teli ígérgetésekkel, hogy sűrűbben találkoznak ezután. A vonaton már csak egyre tudott gondolni, a temetésre. Mikor hazaértek, hívta a Gyámot, otthon vannak, lehet temetni az anyát. A Gyám sokat segített, csak a virágról kellett gondoskodnia, elvitte őket még a faluba is a temetés napján.

2018. április 11., szerda

Katerina Forest:Egy dalt dúdolok


A pszichém megfoszt ma az álmaimtól
tágra nyílt szemem a semmibe néz,
fejemből kigördül a tudat, előttem fetreng
mint az utcasarki részeg saját nedvében
mocskosan bűzlik, szégyellem sorsomat.


Megtörténik az, mitől reszketve féltem,
a sors az mi arcul üt, kinevet, tehetetlen
ember vagyok már én is, árván egyedül
a vinnyogó tömegben.
Talán egy rés, kicsinyke egérút, mi kivezet
a tébolyult világból, hol nincs már érv,
se józan logika, csak megalkuvás, semmi más.


Ringatom magam, és egy dalt dúdolok,
halott lelkeket simogatok, keresem
a gyermek mellé az anyát. Fáj nagyon.
Fáj nagyon! Nekem fáj, és már kiáltok,
hangosan, még hangosabban! 


Állj meg! Csak egy pillanatra.
Rendhagyó igaz, a hang mi utolér?
Nézel vissza rám, hozzám visszalépsz. És már látod.
Ott lenn a völgyben a fák alatt, a holtakat.
A lezáratlan koporsók fölött a fehér galambokat.


Nézd! Szememből vérgyöngyök gurulnak a földre.
Siratom életem, a teljesség már sohase jő’ el,
itt vége van a létnek, a tűz felemészt.
De még vágyakozva nézem e csodás világot,
ahol fűszálakon bóbiskolnak az álmok.

.

2018. március 23., péntek

Katerina Forest: KÖD



Látod, a köd hogy hasal a tájon? Mint az én
lustaságom a hajnali ágyon. Vak szemmel
fényt keres, nyújtózkodik a szürke mocsokban.

Látod az utca emberét, kik lehajtott fejjel
sietnek elérhetetlen céljaik felé, szempillájukon
rebben a köd lecsurgó szennye, undorodva
törlik magukról mintha a sors hányadéka lenne.

Arcukra fagyott mosolyukból gyöngyfüzért fon
a hideg reggeli szél, görgeti maga előtt fel a hegyre.
S ott elcsitul. Mögötte feloszlik a köd, mindhiába.
Szürkén vonaglik a sárban a lét, lyukas bocskorában.

2018. március 19., hétfő

Rainer Maria Rilke: IMA AZ ŐRÜLTEKÉRT ÉS FEGYENCEKÉRT



Ti, akiktől a lét
hatalmas arca lágyan
elmúlt: kezét
a szabad éjszakában
egy talán most létező
imára kulcsolja és
érzi, hogy néktek nehéz
teher az Idő.
Már puhán hajatok
becézi csak az emlék:
mindent szétszórtatok
ti nemrég.
Ó, hulljon csönd a szóra,
ha szívetek már vénül,
anya se legyen végül,
ki tudna róla.
Ágak közé felszállott
a hold s az égre tart -
és mintha ti laknátok,
olyan kihalt.
Szabó Ede fordítása

2018. március 14., szerda

József Attila: Magad emésztő


Magad emésztő, szikár alak!
Én megbántottalak.
Botot faragtál, ábrákkal tele,
beszélt a nyele,
aztán meguntad. Igy volt?
S eldobtad, ahogy az égbolt
az unt csillagot ejti le.
Én fölvettem és rádhuztam vele.
Igy volt?
Sajnálom, kár volt.
Világomon, mint üvegen át
hallgattam uj álmod madara dalát.
Azt hittem, annyi az ének,
amennyi a magány üvegének
vastag tábláin átszüremlik.
S hallottam, emlit
az a szó isteneket,
kik nem hajolnak ezután neked.
Pedig
te nem szolgálsz többé nekik.
Most már értelek.
Pörös felek
szemben álltunk, de te szintén
más ügyben, más talaj felett
tanuskodtál, mint én.
Már értelek. Mit érsz vele? A mult
tüntető menete elvonult,
a lomb lehullt
s a fájdalom ágai benned,
mint mindenkiben, elkövesednek
az aláomló évek, évadok,
rétegek, szintek és tagok
óriási nyomása alatt.
Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.
Igy él a gazdag is, szegény is,
igy szenvedünk te is meg én is
s még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, –
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
S ha már szólok, hát elmesélem, –
villamoson
egy este a Széna téren
találkoztunk. Kalapot emeltem,
talán nyeltem,
köszöntem és te
csodálkozva vettél észre.
S még ottan
egy pillanatig szórakozottan
eltünődtem, – hiszen lehetnénk
jóbarátok, együtt mehetnénk
a kávéházba s teát kavarva,
szépet, jót, igazat akarva
beszélgethetnénk irodalomról,
vagy más ily fontos emberi lomról
és telt szavadra,
mit óvatosan vetnél a latra,
utalván a tapasztalatra,
indulatom messze ragadna,
te – hozzátéve: „Szivedre ne vedd” –
leintenél, mint az öregebb,
mint az apám
s én bosszankodnék, de nem mondanám.

Radnóti Miklós: SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT


Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
1944. április 30.

Szabó Lőrinc: Jaj




Látva, rémülten és bután,
hogy jár a roppant gépezet,
amely megőrli létedet,
és annyi csalódás után,
Rablás, Terror, Bűn, Vér, Hazugság
s a világ többi ős Hatalma
előtt, melynek szörny keze-talpa
szabja az élet örök útját:
Költő, élsz még? – Élek, de csak
hogy hirdessem undoromat:
kár volt minden mozdulatért.
Jaj a kezdetnél, jaj a célnál,
jaj annak, aki nem remél már
s jaj annak, aki még remél!

Radnóti Miklós: Töredék


Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.
Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, –
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.
Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, –
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.
Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra –
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, –
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
1944. május 19.

Nemes Nagy Ágnes : Dagály után



A hab leszállt. Arcom nem éri már.
Sarát lassan törli az öntudat.
A szégyenkező meztelen-csigák
félve tátják apró rútságukat.
A keserűség elszorítja számat.
Ocsúdom, mint a részeg, önmagamból,
de jól tudom, hogy mégis újratámad,
bokám körül hiába is dorombol.
Korbáccsal tán? Legyűrni szenvedéllyel?
Kettészakítni – borját – önmagad?
Tenger; tenger! Síkos hátad veréssel
bomlott császárok óta nem szakad.
Oly híg vagy bennem, mint az őrület,
mig én konokul, iszonyattal edzve
sistergek, hogyha csöpped rámpereg –
igy szítod arcom egyre éberebbre?
Nem torzulok! Hínárod letépem,
elfolyatom szemem, ha ott lakol,
és kikelek habodból újra, épen,
mint harcból a meztelen irgalom!

2018. március 7., szerda

Katerina Forest: Túlélési ösztönök: /életrajzi regény részlet/ Beszédes szemek






Mit is mondja, hát csak is az igazat: már nagyon hiányzott a motorkerékpárom. Az öreg Danuvia a szívemhez nőtt. Még a gazdásziskolában szerzetem meg a jogosítványt nagymotorkerékpárra, de igaziból csak a végtelen pusztán szerelmesedtem bele abba az életérzésbe, amit a száguldás okozott. Pedig nem volt felhőtlen az ismerkedésem eleinte ezzel az életérzéssel sem, hisz vizsgázni is úgy mentem, hogy az első nekifutásnál a vizsgamotorral is borultam, de nagyot. Méghozzá olyan sikeresen, hogy az a motorkerékpár is leselejtezte magát. Megszánt a tanárom, kölcsön adta a Pannóniáját, cukkolták is szegényt érte:
      – Nem fogod megbánni, ha ezt is összetöri, mint a másikat?
Biztosan félt, mégis megkaptam tőle. Minden tudásom összeszedtem, görcsösen koncentráltam mikor a pályán szalonoztam. Nehéz volt megtartania a nagy motorkerékpárt, leizzadtam a végére. Mikor bukás nélkül befejeztem a vizsga feladatot, odajött hozzám a tanárom és megkérdezte:

      – Mennyit gyakoroltál előtte, de őszintén?

      – Kétszer lementem a pályát Danuviával – vallottam be szemlesütve.

      – Na, ha én ezt tudom, nem kapod meg a motoromat! – csóválta a fejét felháborodva – Még hogy kétszer…

Ennek ellenére sikeresen levizsgáztam, ezen utólag még én is meglepődtem, nem csak a tanárom.

Nem tudtam tovább várni, hívtam a gépműhelyt, kész van-e a motorom, nagy szükségem lenne rá, meg hát  letelt az öt nap is, a kiszabott határidő, amit az öreg szerelő mondott, mikor betoltam a műhelybe javításra. Untam már a konflisszekerezést, az olcsó dohány füstöt még inkább, amit minduntalan rám terített a szél, ahogy ültem a bakon a kocsis mellett. A végelláthatatlan némaságot, mert mint a szobor úgy ült mellettem, mint akinek kivágták a nyelvét. Egyre idegesebb lettem, mert azt felelték az érdeklődésemre,  a szerelő nem ért rá, sok a dolga, hívjam őket pár nap múlva. Nekem se kellett több, elindultam a műhelybe, hátha rá tudom venni azt a János nevű szerelőt, foglalkozzon már az én gondommal is.

Mikor odaértem, kerestem a szerelőt, meg is mutatták merre menjek. Odaküldtek ahol többen álltak egy csoportban, valamin vitatkozva. Mikor odaértem, tisztelettudóan megálltam, ahogy illik, vártam, hátha maguktól is észrevesznek. Az egyik oda is nézett rám.

       – Mi járatban van, kit keres?

      – Jánost, a szerelőt keresem – válaszoltam. Hárman fordultak felém.

      – Na, kit? Mink vagyunk a Jánosok – nevettek hangosan, alaposan végig vizslattak megint, ugyanúgy, mint mikor először ott jártam.

     – De vicces, aki a motorom javítja egy hete, azt keresem! –  Kezdett elegem lenni az évődő férfiakból.

Oldalról hallottam egy hangot, aztán a férfit is megláttam, akkor jött elő egy nagy traktor mögül. Nem nézett rám, az olajos kezét törölgette egy géprongyba.

      – Engem keres, hagyjátok! – szólt rá a többiekre, mikor hozzánk ért.

Rám nézett, és én egyenesen belenéztem a szemébe. A férfi nem volt sokkal idősebb tőlem, talán három évvel. Barna hullámos haj, kék szemek– elakadt a lélegzetem, csak néztem rá, mint aki meg van babonázva.

      – Sajnálom, de úgy tönkre van vágva az a motor, az idő is kár érte! – ő is nézegetett, jól szemügyre vett. A többiek lassan odább álltak, talán észrevették, hogy a levegő vibrálni kezdett körülöttünk, mint delelőben a délibáb a puszta felett. Én csak néztem és hallgattam a szép szemű férfit. Az meg beszélt hozzám, alkatrészről, hibákról, felét se értettem.

      – Jól van…  ha megcsinálom, elviszem. Hova vigyem? De nem ígérem, hogy jobb lesz, mint újkorában – nevetett rám, mintha olyan vicces lett volna az egész.

Elmondtam neki, hogy hol lakom, elég idiótán viselkedtem, zavarban voltam akkor is, mikor megköszöntem a szívességét.

      – Jól van, akkor majd jön, ha kész lesz… de csak este… vagy szóljon le a telepre telefonon, sokat vagyok távol – búcsúztam el, és gyorsan ott hagytam, menekültem a tekintete elől.

      – Biztos megyek! – Hallottam, ahogy utánam szólt.

      – Jó kis bige – dobott utánam egy megjegyzést a haverja.

      – Az – szólalt meg János szűkszavúan – na, folytassuk, amit abbahagytunk.
 Műszak után kitolta az öreg Danuviát, egész este dolgozott rajta.

2018. március 6., kedd

Jagos István Róbert (szent) Estékre



...és a szavakat felmagasztaljuk,
ahogy az emlékeket, tetteket,
a csikkeket ma nem dobjuk el,
s füstben szövünk szívből fent terveket.
Mosolygunk a tegnapi haragra,
és mosolygunk a holnapi gyászra.
Szemeinkben felhőbe zárt líra
- csókot lehel a sosem létezett lányra.
Kezeket nyújtunk, remegő kezeket.
Talán a hideg, vagy az izgalom teszi:
amit Isten egyszer odaadott,
azt ember, állat, többé el nem veszi.
Mégis, ahogy letelnek a napok,
mintha valami fenségest vesztenénk.
A csikkeket újra eldobálva
tör ránk a gyűlölet és a rettegés.

2018. március 5., hétfő

Katerina Forest: Túlélési ösztönök: Káromkodás / életrajzi regény/




 Később rájöttem, hogy semmi nem történik ok nélkül az életében. Már nem akartam mindenáron lovagolni, önmagamnak elismertem ugyan, azért mert félek tőle, de másnak bedobtam a félrevezető szöveget.
 – Ez a ló nem nekem való, majd másikat kérek, kiszámíthatatlan.
 Rákényszerült a motorozásra, jó időben ez a jármű volt a leggyorsabb. Csak esőben ültem Pista kocsis mellé, a konflis szekérre. Néha nem csak a természet kényszerített a konflis szekérre a technika tréfás ördöge is. Sürgős dolgom akadt aznap is, mikor a motorkerékpárom különleges pufogással lefulladt az úton.
 – Biztos a gyertya lazult ki a hepe-hupás utakon – gondoltam, és leállítottam az út mellé. Már nyakig olajos voltam, de nem tudtam megjavítani. Az agyonhajszolt szolgálati motorkerékpár beadta a kulcsot. Mérgesen toltam jó darabon az úton, vissza a faluba, egyenesen a gépműhelybe. 
      – Mi van kislány, csak nem ledobta ez a moci is, mint a lova? – nevetett rám egy idős szerelő, mikor meglátott.
      – Na, de könnyen megy a hír, nem dobott le, csak nem akar beindulni az istennek se – válaszoltam idegesen – Milyen kicsi a világ, már itt is rajtam szórakoznak– pukkadtam magamban.
 Tudhattam volna, hogy a kis létszámú település hamar szétdobja a hírt az új gyakornokról, aki kóstolgatja az anyaföldjüket, ha kimegy lovagolni a pusztára.
      – Jól van, odaadom Jánosnak, majd ő megcsinálja, lehet úgy öt nap múlva érdeklődni – közölte most már komolyabb hangnemben a férfi, hogy mire számíthatok.
      – Ki az a János? – érdeklődtem a biztonság kedvéért, csak jó az, ha ismerem az illetőt,  akire számíthatok.
      – Ott van, ni! – mutatott az udvar vége felé a szerelő. Néztem arra, amerre mutatott, de csak egy görnyedt alakot láttam.  Semmi kedvem nem volt nyakig olajosan grasszálni a műhely udvarán. Úgy döntöttem  mégse megyek oda, hogy megismerjem. Az se tetszett, hogy a férfiak abbahagyták a munkát, és azzal töltötték az idejüket, hogy mustrálgattak, mutogattak felém.
Ezután mindennap igazodnom kellett Pistához a kocsisunkhoz. Azon a napon is vele mentem, mikor megkaptuk a hírt, Szettyénesen hullnak a libák, mint a legyek.  Éjfélig ott voltunk a telepen. Az állatorvos oltotta a libákat, a betegeket karanténba rakták. Embertelen munka volt, versenyfutás az idővel. Nagyon kimerültem estére, de hogy a baj még több legyen, az eső is eleredt mikor hazafelé indultunk. A viharlámpa annyi volt a síkságon, mintha egy szentjánosbogár lett volna a tenyeremben, csak pislákolt, még jobban levezetett bennünket a földes útról. A debreceni nagy-árok mellett haladtunk kifelé az aszfaltos útig. Úgy egy kilométerre jutottunk, amikor a lovak túlságosan megközelítették az árkot. Csúszott a szekér, borult az árokba, rántotta magával a két lovat is. Azok rémülten kapálóztak a csapdában az árok iszapjában fetrengve. A kocsis éktelen káromkodásba kezdett, miközben a lovak mentésére sietett és próbálta kiakasztani az istrángot. Én inkább kifelé igyekeztem az árokból, minden erőmet összeszedtem hozzá, hogy kijussak a csapdából. Vesztemre a kopózó üst rácsúszott a lábamra, meg se tudtam tőle mozdulni. Úgy éreztem vége az életemnek, ott halok meg az iszapos pocsolyában. Végül a kapálódzó lovaknak  köszönhettem, hogy lecsúszott rólam a hatalmas üst és ki tudtam evickélni alóla.  Az árokparton összegörnyedve küszködtem a hányingerrel, hisz a szám is tele lett a bűzös lével. Törölgettem magam a sártól, köpdöstem, káromkodtam, életemben először, de ahhoz képest nagyon csúnyán: 
      – Hogy az Isten verje meg ezt a rohadt világot!  Elegem van ebből a kúrva világból, még a végén itt kell megdöglenem a semmiben, csak mert esik egy kis eső!
 Mondtam még pár cifraságot, érezhetően kezdtem megkönnyebbülni, enyhült tőle a feszültség bennem.
A kocsis először meglepődött, aztán a csendes szavú ember olyan durván rám ordított, hogy mindjárt elcsendesedtem.   
  – Ne káromolja Istent, inkább segítsen kiakasztani a lovakat! – de mire kimondta, akkorra az egyik ló ki tudott ugrani.
– Fogja meg, fogja meg! – kiabált rám megint a kocsis. – Világgá megy a ló!
 Ugrottam és elkaptam rajta a hevedert, a ló remegve megállt, a sár habarékja végigfolyt az oldalán, de nem úgy nézett ki ő sem és én sem, mintha egy wellness szállodában kaptunk volna iszappakolást, eléggé bűzlöttünk, hisz az eső előtt csak fortyogó hínáros víz volt a rekkenő meleg miatt az árokban.
A másikkal több baj lett, már belegabalyodott az istrángba, Pista is feljajdult, őt is megrúgta, míg próbált rajta segíteni. Végre kint voltak az árokból. A szekér egyre mélyebbre került sáros vízben. Nem nagyon izgatott bennünket, csak az volt fontos, hogy minél hamarabb érjünk haza. Gyalog vezettük a két kimerült állatot, nem beszélgettünk az úton. Hálát adtam az Istennek, hogy élve megúsztuk mind a négyen a balesetet. Mikor az istállóhoz értünk lecsutakoltuk a lovakat, még akkor sem beszélgettünk. A pusztán nem divat a fecsegés, már kezdtem hozzászokni. Őszintén szólva én sem voltam beszédes kedvemben. Elköszöntem, tőle, indultam a szállásomra, mikor a kocsis utánam szólt.     
       – Azé’ jó, hogy velem vót...  de, ne káromkodjon máskor, azt felejtse el!
Jót nevettem a dicsérő szón.
        – Miért, maga is káromkodott!   
        – Az más, de asszony ne káromkodjon – mondta meggyőzően Pista, mintha törvényt tanítana.   
        – Nem vagyok még asszony, rám nem vonatkozik! – búcsúztam el tőle tettetett nyugalommal, pedig belül még remegett a gyomrom. 
Elállt az eső, fent felfénylett a telihold. A puszta felett kitisztult az ég, lassan rám ragyogott ezernyi csillag. Olyan közel éreztem magamhoz mindet, talán ha kinyújtom a kezem feléjük el is tudtam volna érni őket. Félelmetesen szép volt.
    – Kellett nekem szabad-levegős munka – sóhajtottam szomorúan, míg baktattam a sötét sáros úton a szállásom felé. Ragadt hozzám a vizes, sáros ruha, siettem, minél előbb meg tudjak tőle szabadulni. Mérgemben jó nagyokat rúgtam az útszéli kavicsokba, mintha az egész szerencsétlen napomnak ők lennének az okozói.

2018. március 4., vasárnap

Katerina Forest: Túlélési ösztönök: A bögöly/ életrajzi regény részlet/



A lovaglás iránti rajongásom elég hamar véget ért, nem kellett hozzá csak egy hatalmas esés. Meghallottam, hogy ott dolgozik egy falubelim Mátán lovászként. Egyik szabad délutánomon megkerestem. Felkértem tanítson meg mindenre, amit tudnom kell ahhoz, hogy tudjak hátaslovon közlekedni a pusztán.
      – Mit kell azon tanulni, ismerkedj meg vele, ülj a hátára és indulás! Csak egyre vigyázz, a ló érezze, hogy a kezedben van a gyeplő, mert ha megérzi, hogy félsz, nem tudod irányítani.
Nem volt azért ez olyan egyszerű, mint ahogy kutyafuttában elmondta, az ismerkedés sem. Csutakolgattam, hízelegtem neki jó pár napon keresztül, mire elszántam magam, hogy felüljek a hátára. Először csak a tanya körül lovagoltam rajta, majd összeszedtem minden bátorságom és elindultam vele Szettyénesre, több kilométerre lévő libatelepre. Több héten keresztül jártuk a határt ezután együtt, nem volt semmi gond. Összeszoktunk. A nyugodt természetű herélt lovamat Fenéknek hívták. Míg végeztem a rám bízott feladatokat a telepeken, Fenék legelészett, bóklászott a mezőn. Megbíztam benne, egy csepp félelmet sem éreztem a hátán. Vettem magamnak szalmakalapot, bő ujjú blúzomhoz egy kényelmes lovaglónadrágot is, de hogy a kép még teljesebb legyen, még egy könnyű bőrcsizmát is beszereztem, hogy teljessé tegyem az imásom. Mikor átkocogtam a kilenclyukú hídon a lovammal, sokszor lefényképeztek az arra járó turisták. Hízelgett, kár is lenne tagadnom a rám irányuló figyelem.
      De egy nap ráfáztam a nagy bizalomra. Pedig az a nap is olyan volt, mint a többi, egyhangú, csendes és nyugodt. Hazafelé tartottunk, a nap erősen sütött, szinte szédülni lehetett tőle. A mező felett rengeteg apró légy zümmögött, kabócák ugráltak szét előttünk a száradó fű között, egy rétisas körözve kísért fentről végig, míg haladtunk előre. Valami miatt a kíváncsisága nem akart elmúlni. Talán nem is bennünket figyelt, hanem a ló dobogása miatt keletkezett zajtól menekülő ürgéket, pockokat leste. A tudatom valahol messzi kószált, elmerengtem a délibáb rezgésében, ami csodálatos hullámot vetett a puszta felett, szinte kísértetiesen remegve, mintha egy távoli dimenzió átjáró kapuja készülne kinyílni éppen, abban a pillanatban. Nem készültem fel semmilyen váratlan eseményre, amikor  üldözőbe vett bennünket egy jól megtermett bögöly. 
Először a ló marjába harapott, Fenék akkor csak megrázta magát. A bögöly vérre szomjazott, egyre többször támadott, amit a ló már nem tolerált, hirtelen hátsó lábaival kirúgott olyan erővel, hogy átrepültem a fején keresztül a földre.  Úgy éreztem, minden csontom eltörött. Nem mozdultam jó darabig, csak feküdtem a zsombékos fű között.
A ló nem ment el  mellőlem, harapdálta a fűcsomókat körülöttem, mintha semmi sem történt volna pár perccel előtte, szöszmötölt, fel- felnézett, forgatta a szájában a füvet. Nagy nehezen felálltam, szétnéztem, de körülötte kilométerekre senkit sem láttam. Mindenem fájt, a lábaim remegtek a sokkhatástól.
       –" Ne érezze a ló, hogy félsz"– jutott eszembe a lovász intelme. Nem ültem fel a ló hátára. Attól féltem, hogy a ló is megérzi, pedig vágytam a hátára, mert a lépés is fájdalmas volt.
– Egy bögöly, egy parányi repülő szörnyeteg a földre dobott…–  dühöngtem magamban, s míg vánszorogtam a visszafelé vezető úton azon meditáltam, milyen okosan van megteremtve a földi élet. Nem kell ahhoz erő és nagyság, hogy győzzön valaki:
–  Itt van ez a szemtelen légy, milyen fegyvere van!
 A Mátai hídhoz érve, erőt vettem magamon, mégis felültem Fenék hátára.
 A ló prüszkölt, rángatta a fejét és vágtába kezdett. A  büszkeségem, hogy mit mondanak, ha gyalog megyek vissza, nem nyomta el a testem üzenetét, a félelmet. A ló átérezte, hogy aki rajta ül, az egy gyáva alak, már nem én voltam az irányító.
A hídra érve sem lassított alattam, egy autó dudált ránk, kiabált a sofőr is valamit, kihajolva a lassító autó ablakából, de nem értettem meg belőle semmit, már lent voltunk a mátai úton. Görcsösen fogtam a gyeplőt, csak arra ügyeltem, hogy megint le ne dobja a ló magáról. Ő meg vitte haza, ismerte az utat, ismerte az istállót, ahova be kellett térnie. Szerencsére  gyorsan hajoltam az istálló ajtóban, így a fejem a nyakamon maradt. A  jászol előtt a ló nyugodtan megállt, megrázta a sörényét, pihent. Én meg, mint a szobor úgy feküdtem rajta, meg se mertem mozdulni. Mikor végre észrevettek, oda siettek hozzám, kíváncsian, kérdezgette. Ketten szedtek le a lóról.
      – Mi történt? – néztek rám furcsán,
       – Egy bögöly – nyögtem ki morcosan, sietve otthagytam őket, mentem a motorkerékpáromért, el akartam tűnni onnan nagyon gyorsan, nem voltam rá kíváncsi, hogy mindenki  rajtam derül. Amikor elmentem a karám mellett, a motoromat tolva, egy fiatal csikó kivihogott rám, majd csak úgy, leharapta a fejemről a szalmakalapomat.
– Na, még ez hiányzott, mi lesz a harmadik mára? – rúgtam be dühösen a Danúviát, csak úgy porzott a bekötő út utánam.

2018. március 3., szombat

Hideg van :(


Dsida Jenő: Békés mederben


Ma nem lázadtam fel
a lassú meder ellen,
ma békésen hömpölyögtem
és megcsókoltam öreg falvak lábát.
Ma felüdítettem egy lankadt virágot,
megfürdettem egy öreg koldust,
akinek Krisztus-arc volt az arca,
s tolvajok tutaját mosolyogva vittem.
Egészen különös béke ez,
szokatlan érzés, ahogyan kérdezem:
miért zúgsz erdő?
Miért sírtok csillagok?

B. RADÓ LILI: T U D D - M E G


Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.
Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:
mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

Faludy György: Jövendő napok


A történelmet nem tudni előre.
A leányok a múltnál sokkal szebbek,
a fiúk sportolók, vidámak,
és egyre műveletlenebbek.
Hét nemzet gyárt atombombákat,
mint régen gépfegyvert meg ágyút.
Ha kérdezed megvígasztalnak:
Azért gyártjuk, hogy ne használjuk.
Egymilliárdnál jóval többek
a kínaiak. Mi nem törődünk
velük. Dolgoznak s hallgatnak.
Mi lesz, ha egyszer kérnek tőlünk?
A sarki tenger roppant jégtáblája
kiolvad a jegesmedvék alatt.
Elég-e a növekvő tenger ellen
imákból szőni védfalat?
A Nagyalföld sivatag lesz,
porfelhő, szikkadt, piszkosszürke.
Csak az Úr hangja segíthetne,
de Isten sosem fú a kürtbe.