Translate

2018. február 18., vasárnap

Katerina Forest: ÉHSÉGMENET



Kósza gondolatok rémisztik álmomat,
ébredésem fájó öntudat, mert nem
vagyok veletek a havas utakon.
Csak mentek az úton, s megaláz
bennetek a kinyúlt kéz - Győzelem!
- Alattunk négy kerék, kell e rozskenyér,
Éhségmenet!

Ne várj Csodát, azt már dög keselyük
emésztik a korhadó fák ölén, sűrű
bozótban vergődik karmai alatt,
te csak menj tovább, és hívjad
magad mögé az elesettet, a beteget,
hívjad az öngyilkost, ki még él,
de lélek koporsóban már vergődik
teste, nemsoká Istenhez beszél.

Már tudjuk, hogy ártatlanul szenved
millió ember, ki szegény, esti lámpafény
jussa és darab kenyér. Hívjad az embert
magad mögé, ki csak tűri a statisztikát,
amiben ott van a vörös vonal, hirdeti
a halál logaritmusát. Ha majd az utca
telve, mögötted kígyózik a nép, állj
meg egy pillanatra, hisz egy ország állt
 mögéd, és ki lemaradt, az sose érti meg,
ne is várj tőle feloldozást, az éhség mámorát.

Erős két karod emeld fel az égig,
kulcsolj kezet, erős lánccá edzed,
indulj keletről, nyugatra, söpörd a tájat,
dobálj ki mindent, mi utadba állhat.
Pufogó frázisok ne lökjenek félre,
szirének dala ne vigyen kísértésbe.

Már látod az utad, a célod, hova tartasz,
felejtsd el a régi világodat, ássad
sírját, hulljon verítéked, de ne sirasd,
csak vágd bele a kőkeresztet. Nyiss egy
új lapot életed könyvében, írd az elejére:
Ez a mai nap a Kezdet!


2012.Magyarország

2018. február 15., csütörtök

Márai Sándor:A tanulság


De valamit mégis megtanultam, negyven év alatt: megtanultam azt, hogy nem lehet eléggé alázatosan, elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait, de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul. Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és érzéseid, s azután elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni erről. Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz. Semmivel többet, érted? Egy kézszorítással, egy mosollyal sem többet! Nagyon komolyan mondom ezt. Okom van erre.

2018. február 12., hétfő

Katerina Forest: Katerina Forest: Az idő rabságában

Katerina Forest: Katerina Forest: Az idő rabságában:     Léptek koppanása csillagporos úton az idő járja a végtelent, megy a vén kujon. Lemaradok tőle, lépést tartani nem tudok....

2018. február 9., péntek

2.Olvasói vélemény



2.
Katerina Forest: SÁRA:  Az angyalok ráérnek 
Hogy ki is Sára? Ha elsőre megvetnéd a gőgös egyetemista lányt, aki úszik az árral és reggelente arra sem emlékszik hova sodorta az előző éjszaka… Ne tedd! Sára nem egy sztereotípia. Nem egy fiatalon-kiégés története. Sára egy pillangó. Az első megélt trauma, a bebábozódás fázisa számára. Karaktere komoly jellemfejlődésen megy keresztül, s válik tudatára ébredt felnőtté. Dráma és misztikum szövi át az eseményeket, azonban a spirituális szál ellenére is megmarad a realitás talaján. Megismerhetjük Benjámint, aki a sorozatos veszteségek hatására szélsőségesen és visszafordíthatatlanul cselekszik. Börtönbe kerül, ahol nem csak a törvény által kiszabott büntetéssel kell szembenéznie, hanem saját démonjaival is. Feleségét elveszíti, gyermekei állami gondozásba kerülnek. Minden jel arra mutat, hogy a bajbajutott családnak a felnőtté válás küszöbén álló Sára jelenti az egyetlen megoldást. Úgy toppan be a két kislány és Benjamin életébe mintha a sors küldte volna. Egy különös beszélgetés mindent megváltoztat, és felbonthatatlan köteléket hoz létre szereplőink életében. A városi lányból anya lesz, az árvák otthonra lelnek és talán Benjamin szíve is meglágyul.
Az anyagias világtól való elszakadást szimbolizáló vidék nem csupán egy élőhely, de jelentős események színtere lesz a műben. Kényes témákat boncolgatva szembesít, ébreszt gondolkodásra, társadalomkritikaként tudósít az elsikkasztott részletekről.

Fábián Anita 27 éves / Art- Opus- Klub zárt költészeti csoport/

1.OLVASÓI VÉLEMÉNY


Katerina Forest: SÁRA  I.rész: Az angyalok ráérnek
                             SÁRA II.rész: A hozzád vezető út

                                  

Ki ne vágyna arra, hogy friss diplomásként végre önálló életet éljen, megálljon a saját lábán. Korunk fiataljai azonban gyakran szembesülnek azzal, hogy nem találnak munkát, s az elképzelt élet csöppet sem olyan felhőtlen, ahogyan megálmodták a gondtalan egyetemista élet idején. Sára, a címszereplő számára a szó szoros értelmében kijózanító az önálló élet kezdete. Elveszíti édesapját, anyagi csőd fenyegeti özvegyen maradt édesanyját, s ha ez nem lenne elég, megmagyarázhatatlan, misztikus események veszik kezdetét. A fiatal lány a szemünk előtt formálódik, fejlődik. Az események eleinte csak sodorják, míg sorszerű útjára rá nem talál. Az önmagát sajnáló, önző Sárából lassanként embertársain segíteni tudó, angyali teremtés válik, áldozatból áldozatokat felkaroló, segítő nővé érik.
A regény napjaink minden fontos eseményét nagyító alá veszi. A pénzvilág embertelensége, könyörtelensége, a devizahitelesek kilátástalan kelepcéje éppúgy feltárul a lapokon, mint a drogosok világa, a nevelőotthonok és börtönök rideg valósága, a hazájukból menekülni kénytelen bevándorlók kálváriája. Együtt izgulunk a főhőssel, hogy ki tudjon törni a reményvesztettségből, hogy megtalálja azt az életformát, amely lehetőséget biztosít a vágyott boldogságra. Ez az életforma a rousseaui szemlélet modern változata, megmenteni a természetből azt, ami még eredeti, ami nem romlott el végérvényesen.
A regény nyomasztóan, sokkolóan őszinte korkép. Nem akar szépíteni azon, amin nem lehet. Mégsem kiábrándító ez a mű, hiszen ráébreszti az olvasót, hogy a világ, akár a saját belső világunk, szemléletmódunk is formálható.
A mű szerelmi szála sem rózsaszín leányszobában álmodott, romantikus sztori. Inkább fájdalmasan nehéz, lassan kibomló, valódi érzelem. Két ember szenvedésének tüzéből felizzó, megharcolt, kiérdemelt kötelék.
A Sára című regény nem ígér könnyed olvasmányélményt, de hatása éppen ebben rejlik. Hatása garantáltan hosszan tartó.
Kiss Katalin
Poroszló
Vass Lajos Általános Iskola
Magyar nyelv és Irodalom tanár/ 52 éves/


2018. február 8., csütörtök

Katerina Forest: Jéggyöngyök





Sárgával színezi a tél a hó alatti rétet,
barnán zörögve szál egy falevél,
a fák is bénán néznek az égre,
csillan rajtuk a fagyott hajnali dér.
A házak falát fájón öleli az északi szél,
sziszeg és zeng az égi hárfa, lüktet
az égi zene. Hópihék szálnak a mélybe,
táncolva suhannak a város felett.
A nap opálosan kel fel, fénye hideg,
szikrázik egyet a fagyott folyó felett.
Csúszik, fürdik a vízben, játékát megunja
mérföldes ködtakaróját hátára borítja.

Rád gondolok megint mert fáj a magány,
könnyeim jéggyöngyök, szívem fagyott,
mióta nem vagy itt, a szeretet halott.

2018. február 7., szerda

Katerina Forest: Elbocsájtás



Még szomorú vagyok, mert letéptelek magamról, mint a vihar a fáról a gyümölcsöt. Hiába kapaszkodtál, könyörögtél, én kíméletlenül elmondtam az érveim. Legfőként azt, hogy eljött az idő, ne éld az én életem. A Te utad másfelé visz, más az irány, más a cél.
Még hitegetted magad, azt hitted ez csak egy rossz vicc csak, nem lehetek ilyen kegyetlen. Nem rúghatom ki az ajtón a biztonságodat, a felelőtlen bohém fiatalságodat. Még tudnom kell, hogy éretlen vagy az életre! De én szóltam újra, hogy készülj,már önmagadnak élsz. A jövőd már csak Te döntheted el. Indulnod kell! Ölelj át, nem baj, ha könnyezel én is könnyezem… de ne nézz vissza mert megszakad a szívem!
Néha útkereszteződéshez érsz, bizonyára majd rám gondolsz, hogy én merre indulnék? De tudd, nem biztos, hogy azt kell választanod, amit én választanék. Én is tévedtem sokat. De az élet megtanított, hogy beismerjem a hibáimat, mint ahogy téged is meg fog tanítani.
Könnyű lenne téged hamis illúziókba ringatni, hogy örökké tart a Ma. Miért hazudjak, csak a pillanat öröméért?A küszöbödön ott vár a Holnap. A sorsod képlékeny, mint az olvadó viasz, beolvad a jövőbe. Én már nem tudok ott lenni veled, szokjad a hiányomat.


2018. február 6., kedd

Vendégház zöldben: Biovendégház

Vendégház zöldben: Biovendégház: A vendégház Poroszlón a Tisza-tótól 500 méterre van, csendes nyugodt környezetben. Vendégház adatai: Külön-bejáratú, 80 m2-es parasz...

2018. február 5., hétfő

Katerina Forest: Elengedés





Az éjszaka hamar jött újra, ráhasalt a tájra
és sötétség borult a csendes szobánkra,
megszoktam már,… hogy már nem beszéltünk,
egy ideje csak némán figyeltük, hogy cammog
kínlódva velünk az idő, tengernyi emléktől
roskadón, meg- megállva, megpihenve,
tétován, szinte szégyenlősen kivárva.

Néztél rám esendőn, szemedben láttam
egy kicsinyke bűntudatot, te már tudtad,
hogy nemsokára örökre magamra maradok.
Figyelted és vártad azt a sötét árnyat, ki régóta
odajárt hozzád, érezted, hogy csakis rád vár.

Azon az éjszakán beosont hozzád, acélos markával
megragadta szíved… ami a szorításban kettérepedt.
– Már vártalak – suttogtad, s a lelked lepkeszárnyakon
felrepült. Hiába kértelek – Ne hagyj magamra!
Hiába sikoltott a hangom az éjszakába…

…hárman vártuk a reggelt akkor éjjel, a Halál
nem engedett, ráolvadt csuklódra örök
szorításban… megvette tőled az életed.
Ott ült köztünk, összegyűjtött emlékeinkben vájkált
savanyú, kéngőzös leheletével vigyorogva ránk.
– Nem menekülhet senki előlem … az idő lejárt.

Kinn kuvik dalolt a nagydiófa ágán, az idő a faliórán
örökre megállt…
 – Nincs miért élnem nélküled…


Szélviharral jött a hajnal, rongyos szélű felhőket hajtva
Ott álltam egyedül… élve… örök halotti gyászban.
A kertben akkor éjjel, minden virág derékba tört.

2018. február 4., vasárnap

Katerina Forest: Szájtépés

Kimondták!
 "Klímamenekültek" egyértelmű, hogy eljött ez a korszak. A népvándorlást ha akarjuk, ha nem, tűzzel vassal sem tudjuk megállítani.A tengerek élővilága kipusztul, van olyan ami már jelenleg 100 %- osan, vagy élelmezésre veszélyes a nagyfokú sugárzásnak kitett élővilága /Fukusima, tenger alatti robbantások, olaj, egyéb szennyeződés miatt / A Föld talaja egyre nagyobb iramban válik művelhetetlenné, elsivatagosodik, a folyók tavak kiszáradnak, vagy már kiszáradtak.
 Ha ez itt velünk történne meg a Kárpát medencében, mi is útra kellnénk. A legrosszabb az egészben, hogy ezt mind mi követtük el az anyabolygónk ellen. Nincs itt helye semmi mellébeszédnek, csak szájtépés van ezerrel és szégyenteljes közöny. Hagyta több milliárd ember hogy pár tízezer tőzsdecápa élhetetlenné tegye a Földet a profit érdekében. Ez a választás ami nálunk folyik ez is része az "ingyen cirkusz hülye gyerekeknek" című műsornak. Mindent elkövet a pórázon rángatott média, hogy szemet hunyjon közel tízmillió ember, hogyan teszi tönkre, lopja szét, zülleszti le, pár tucat felsőbbrendűnek vélt alak, ezt a gyönyörű országot.
 Mindenki egyformán születik, véglények vagyunk. Eszünk és szarunk. Van aki mindkét testnyilását az utóbbira használja. Ha megszünik a védelem körülötte, azonnal vinnyogó kutyává válik, tehetettlen kiszolgáltatottá, mint a többi hét milliárd a Földön. A magyar különleges nép, bár mindent elkövettek az eddigi történelmünben, hogy eltitkolják ősi eredetünket, kiírtsanak benünket. Az oszmán elnyomás évei alatt a legigazabb magyart mind megölték.
Csak reménykedni lehet, hogy él még itt igaz magyar leszármazott és képes megvédeni ezt a Kánaánt, amit kaptunk az Őseinktől.Képes megvédeni a kiszolgáltatottakat, akik a kipusztított erdők helyére sarjakat ültethetnek.












2018. február 3., szombat

Katerina Forest: Valami furcsa ősz



Más ez az ősz, furcsa érzés, ahogy érkezett
kopogtatás nélkül, nyitja az ajtónk, hirtelen
hűvös lett az est. Hideg lett a lelkem tőle idebent.
Valami változott, más minden, nem készült
fel senki és semmi, hogy pihenni térjen.

Zaklatott gondolataink ébren figyelnek minden
neszre, álmaink bennünk rekedtek, talán örökre.
Félve figyeljük egymás arcát, töröljük könnyeinket,
meleg, táncoló lángokról képzelgünk, de jéghegyekbe
ütközünk. Az eső mossa az utca kövét, pocsolyákban

fürdik a tudat, nem fénylik már drágagyöngyként
a jövőnk. Az őszi eső végigsöpör a tájon, végig az egész
világon. Elidőzik a nyomor lakta sátortáborokon,
mikben halk ima száll fel az égig, hazug mesékben
fetreng ott benn a lét, vágyak, sóhajok várják a szebb jövőt.
Valami furcsa ősz tört be hozzánk, mély sóhajokkal

forgunk bűntudatunk kemény nyoszolyáján,
csak a vérhold vigyorog ránk a kinti sötét éjből.
Valami furcsa ősz ez, Istenverte ősz, ami után
ki tudja, milyen gonosz idegenként süvít be a tél.
2015. szeptember 27.

2018. február 1., csütörtök

Katerina Forest: Megalkuvás




A hajnali köd megint ráfeküdt a háztetőkre,
nyálasan csurog, kenődik ablakra, kőre.
Nézem a kinti világot, hol szürkére
festi a tél, a repedt fák ágát,kéjesen
borzolja a szél, a bűzlő madárhullák tollát.
A mindennapok kényszere rám dobta
rég megkopott kabátom. Félretaposott
cipőm klappog az úton megbújó pocsolyákban.
Kátyúk, káromkodások közt ébredt a város,
mogorva emberek, testidegen szagokba
burkolózva mennek. Taszítanak. A közöny ráragadt
a kirakatok üvegére, folyik le róla, mintha
a hányadéka lenne. Már nem érdekel:
az üveg mögötti csillogás, nincs bennem
eufória- mindent magamnak- akarás.
Hiába minden erőlködés, álszent énkép,
a tükörben meztelenné válok, szégyenkezve
aggatom magamra az összes flancos ruhámat.
Gerinctelen a hátam, a torz arcom iszonyodva
néz rám: Mivé váltam?
Az utcán belépek a lehajtott fejű emberek közé,
gondosan elvegyülök a tömegben, eltűnök benne.
Köztük porszemmé válok, egy szürke senkivé.

Katerina Forest: Képzelgés




A hegy délcegen tör az ég felé, nyújtózva fellegekig ér
néha lecsúszik rajta a köd, siklik, simítja kőszikla lelkét.
A felhőkből víz buggyan elő, sisteregve száguld lefelé,
fűre, fára, patak medrében elterül, a nap tüzében párává
szelídül – Hazugság,zúgja az erdő, hogy nincs fent és lent,
csak lebegés, gyökereink a földben örökre bent rekedtek,
mégis az ágaink a felhőig érnek, fényben fürödnek.
A hegy lábánál zúgó patakmeder, erős sodrással tör a
széles folyam felé, a tengerhez igyekszik, nászra készül,
egyesül vele, majd a medrében elvegyül. Suttog és csobban:
– Nem értelek, nincs tér és nincs idő, nincs lent és fent,
nem fékez semmisem, hogy útra kelj, csak illúzió a kötelék
mi rabságban tart, és nem engedi szabadon az igaz képzelgést.


2018. január 27., szombat

Katerina Forest: Jobb, ha csak tolod a biciklit öregem !


Ki van az agyam ettől a téltől, a hidegtől lefagy bennem minden gondolat. Kisétálok a ház elé összeszedni pár egység D vitamint. Nézelődök a kiskapunál. Szólni kéne a túloldali szomszédomnak, hogy illene a kutyáit visszafogni, egész éjjel vonyítottak megint, pedig nem volt telihold. Ki tudja, lehet asszociálták az utcai világítást. Könnyen besétáltak a csapdába, csak egy lámpa ég a környéken.– No, nézzük csak, ki tépi magát annyira? Ki lenne más, jön az öreg a másik utcáról! Négyszögbe tapossa a negyvennyolcas gumicsizmáival a bicikli pedálját. Elhalad előttem, csak az egyik kezével int, nem néz fel. – Hogy ismert fel? Teljes testsúlyával ráhajol a kormányra, a szemgolyói kigurultak az útra, mint a biliárdgolyók végig futják a terepet. Meg kéne neki mondani finoman, hogy ősszel aszfaltoztak, nincs ott az a temérdek kátyú. Ne törje magát. De minek? Nekem se mond senki semmit. Vizslassa a gödröket nyugodtan, mint egy vadászgörény. A nyuggerek világába belefér minden, a demencia is. A párom ma is otthagyta a zöldségesnél a szódásüvegeket. Örülök, hogy felejt, nem politizál azóta… annyit. Már nem példaképe a nemzet gázszerelője sem, azt mondja, nem jófelé ment a gyerek, de majd rájön a végén, hogy nem viszi a sírba, amit kihúzott a zsebünkből. Néha emlegeti Rákosit: – Csak az kéne ide, rend lenne.
Jön az öreg visszafelé. Valahogy lelassult a mozgása. Már trapézba tapos. Bizonyára egy pálinkával többet adott az özvegyasszony neki.– Csak el ne essen!– aggódok érte – Hol van még április nyolcadika?

2018. január 17., szerda

Katerina Forest: London és a svábbogarak 2. rész



– Valahol arra van Magyarország – sóhajtott fel Kíra.
– Nem pont arra, kicsit fordulj balra.
– Fordulok, de sajnos így sem látom. Azt hiszem, hiányzik egy kicsit.
Másnap elindultak végre dolgozni, akkor még azt hitték megnyerték a lottóötöst. Tévedtek. Elkezdődött mindkettőjüknél egy végtelenített futószalagon gyalogló rabszolgasors, monoton egyhangúsággal, a mindennapi megélhetésért.
Még előtte való este végig járták képzeletben az interneten, a Google Maps segítségével hová mennek másnap dolgozni. A legrosszabb az volt, hogy teljesen ellentétes útvonal rajzolódott ki előttük. Kíra idegesen nézett Zotyára.
– Csuda nagydolog történt volna, ha legalább ugyanarra lenne a te munkahelyed is, mint az enyém! Na, bolyonghatok egyedül ebben az ismeretlen városban. Ideje megtudnod, hogy gyalázatos a tájékozódó képességem, tízszer el kell mennem ugyanabba az utcába, hogy tizenegyedikre rájöjjek, hogy már jártam ott.
– Nyugi, nem fogsz elveszni. Szólok Izának, ő tud segíteni a legtöbbet.
Iza azonnal ment hozzájuk, szívesen segített, berajzolta a térképükön merre kell majd menniük a busszal, végül hanyagul megjegyezte.
– Kábé másfél órás út mindkettőtöké, én mikor ide kerültem napi hat órát utaztam oda - vissza. Vigyázzatok egy pár dologra, ez nem Pest, a buszok sűrűn járnak, száz méterenként van megálló, a közlekedési kártyátok legyen mindig feltöltve. Hiába a tömeg a megállóban, van, hogy a busz nem áll meg, mert mindig a buszsofőr dönti el, hogy megáll vagy nem. Például nem áll meg, ha tömve van a busz… vagy ha csak nincs kedve, sűrűn megtörténik az is sajnos. Agyas csávók, és integetni kell, hiába állsz a váróban, ha jön a buszod, integess, lehet akkor is tovább megy… ez London. De a metrónál olcsóbb a busz. Megszokjátok hamar. Na, csá, nem kell annyit agyalni rajta. Egy két nap és belejöttök.
Mint mindig, Iza most is hamar faképnél hagyta őket, mint akinek be van sózva a feneke, folyton úton volt valahová.
Reggel korán keltek, így sikerült sokkal korábban elindulniuk, bevésve az agyukba mindketten Iza tanácsait, azt is, hogy a térkép mellett fontos mindig, hogy keressenek ebben a hatalmas városban olyan nevezetes helyeket, amit minden átlag londoni ismer, úgy mintha tájékozódási futók lennének, jeleket az ismeretlen erdőben.
Kira első munkahelye nem a Hilton szálloda lett, csak egy átlagos Hotel, mint amiből rengeteg van Londonban. Közel egy órát késett a közlekedés miatt, idegesen lépett be a Hotel ajtaján, szerencséjére csak kilenckor kezdődött a munka, közölték vele addig még van bőven idő arra is, hogy megismerkedjen a többiekkel. A többiek egy román és egy magyar nő volt, és az akkor még széles mosollyal bemutatkozó supervisor.
A román nőhöz osztották be végül tanulni a szállodai feladatokat. Nem értette mit kell ezen tanulni, ki kell takarítani a szobákat és kész, otthon is megcsinálta, ha az anyja nem hagyta békén a rumli miatt. Takarítás, nevetséges.
Később már rájött, hogy hatalmas tévedésben élt addig, a szobalányok munkája igenis, nehéz kimerítő munka.
A középkorú hölgy érthetetlen akcentussal próbálta magyarázni mit, hogy csináljon. Lassan megértette, hogy aznap nekik húsz szobát kell kitakarítani, amiben minden benne van, ágynemű csere, portörlés, feltörlés, porszívózás, fürdőszoba- vécétisztítás. Elért a tudatáig az is, hogy mindennek ragyognia kell, egy hajszál se maradhat sehol.
Megkapta a saját felszerelését, indulhatott a móka. Akkor még ezt gondolta, lazán és magabiztosan.
– Mi ez nekem? Félvállról megcsinálom, mit majrézik itt ez a nő?
A második szobánál tartott mikor rászólt a román asszony, hogy siessen jobban, mert szobára fizet az ügynökség, nem órabérre. Kezdett fáradni a sok hajladozástól, cipekedéstől, közben csak hallgatta a litániát, mert a középkorú hölgy szájából nem fogyott ki a szóáradat, de az agyára ment az örökös kritikája is, amit a munkájára ömlesztett.
– Szólnom kéne rá, hogy hagyja már abba a vetítést, már nincs a nézőtéren senki – duzzogott fáradtan magában, mégse bántotta meg, hisz csak az első napja, talán elrontana vele mindent.
Így hát hallgatta tovább, az meg csak mondta a magáét.
– Ezt nem így kell, ez nem jól van! Figyelj jobban. Siess!
Aztán megjelent a supervisor, egy fiatal huszonéves lány, kezében portörlő ruhával és elkezdte ellenőrizni a szobákat. Kira majd szétrobbant az idegességtől, mikor visszarendelte az első szobához. Méltatlankodva mutatott szét a helyiségben.
– Figyelj jobban oda. Sok a hiányosságod!
Nem szólt vissza csak magában dühöngött – Még ez is kezdi. Ki a fene simogatja rajtad kívül az ajtó felső peremét? Az egész, amit csinálsz csak szemétkedés!
Kezdhette előröl az egészet, mert port talált a supervisor az ajtó felső peremén, és ráadásul foltosnak vélte a csaptelepeket is.
Mire végeztek a húsz szobával, rendesen izomláza lett, beszakadt két körme, folyt róla a víz. Úgy érezte magát, mint akin átment egy úthenger, megviseltnek és nyomottnak.
Hogy teljes legyen a napja, mikor végzett a munkahelyén, és végre indult vissza a szállásra, nem találta meg azt a buszmegállót, amiről indulnia kellett volna vissza.
Próbált koncentrálni.
– Nem eshetek pánikba, nem eshetek pánikba – ismételgette magában.
Topogott az épület sarkánál egy darabig, nézelődött, merre is induljon el? A feszültség lassan eluralkodott rajta. A könnyei összegyűltek a szeme sarkában, végig folytak az arcán.
– Megmondtam, ugye megmondtam, hogy el fogok tévedni, nem emlékszem semmire. Hol vagyok? Istenem, valaki mondja meg nekem, hol vagyok most!
A román kolléganő utolsó mondata is ott csengett folyton a fülében, amitől még jobban kétségbeesett: –" Egy hét tanulás, utána egyedül húsz szoba, érteni Kira? Egyedül…"
– Anya, szeretnék hazamenni innen… – suttogta maga elé a könnyeit törölgetve.
Elindult csak úgy találomra, aztán kis idő múlva végre rájött, hogy az ellenkező irányba halad, mint mikor reggel a Hotelba jött. Kissé alábbhagyott az idegessége és ez elég volt, hogy eszébe jusson, hogy nem kereste meg a tájékozódási pontot, azt a sárga toronyházat, ami a hotel mögött balra magaslott. Visszafordult hát, kereste a toronyházat. Mikor megpillantotta kissé megnyugodva, figyelmesen megjegyezve mindent, haladt tovább.
Mire hazaért teljesen kiütötte a fáradság. Zotya még nem volt a szálláson. Végigdőlt a heverőn, próbált pihenni, minden tagja sajgott. Elég erőteljesen behúzott hozzá a kinti hangoskodás, ajtócsapkodás. Érthetetlen kotyvalék nyelven folyt a vita arról, hogy túl sokáig használja az egyik a mosógépet. Végül a vita extázisig fajult, mivel bekapcsolódott közéjük egy harmadik fazon, aki nagyon brutális hangnembe megpróbálta elmagyarázni a többieknek, hogy milyen okádék ez a hely, senki nem takarítja ki maga után a szarát, ideje lenne, ha többet szellőztetnének, mert kómás a büdös zoknik szagától.
Szinte hálás lett a mély férfihang tulajdonosának, aki véget vetett a nagy hangoskodásnak, pedig csak egy varázsszót suttogott ki rájuk.
– Kussoljatok már a szentségit!
Olyan csend lett egy pillanatra, mint egy kriptában. De csak egy pillanatra. Kicsit halkabban, de a vita tovább folyt a lakók közt.
– Pöpec – gondolta Kira – van itt legalább egy értelmes ürge, úgy látszik, súlya van a szavának.
Heverészett, próbált egy nyugtató pózt felvenni az ágyban, mindene sajgott.
– Mintha maratonit futottam volna le negyven fokos melegben – sajnálkozott önmagán.
Kezdte már magát elhelyezni a valóság talajára, nem volt nehéz, hisz az önámítása a nap folyamán úgy csúszott le róla, mint egy selyemruha. Csupasznak érezte magát és védtelennek. Az álomvilág, amiben eddig élt eltűnt, hirtelen gonosz arccal lépett elé a valóság, hogy megijedt tőle.
Az a tudat, hogy így kell élnie ezután, összezárva egy légtérben idegenekkel, akik böfögnek, horkolnak, veszekednek, vagy épp begubóznak a szobájukba. Azok senkivel nem osztottak meg semmilyen tapasztalatot,– rájött a pár nap alatt, hogy ilyenek is vannak,– azok mintha attól félnének, hogy az ő lehetőségüket ellopják, a helyükre pályáznak, vagy ki tudja mi okból vették fel a sündisznópózt… szerencsére ők voltak kevesebben a szállón.
– Olyan ez a szálló, mint anyám házi-vegyese, amibe mindent beledobál a kelbimbótól a káposztáig – állapította meg bölcsen. folyt...

Katerina Forest: London és a svábbogarak



Kira a fapados repülőjáraton hazafelé tartott Budapestre, most szerencsésebben sikerült a helyfoglalása, mint mikor kiutaztak Londonba. Pedig akkor két órával hamarabb kimentek a repülőtérre. Jóformán alig volt utas a tízes kapunál, ahonnan a londoni járat indult, szinte észrevétlen telt meg a terem körülöttük, így mégis sikerült elbambulniuk a felszállást. Közvetlen a pilótafülke mögött lett helyük. Hamar rájött, hogy ez a legrosszabb hely, ami létezik egy repülőn. Gyakorlatilag minden manővert, amit a repülő végzett, úgy élt át, mintha ő vezetné a gépet. Ideges is lett tőle, végig kötekedett az úton a barátjával. Mögötte egy fiatal nő ült egy hétéves gyerekkel, aki egyfolytában hisztizett, az is az agyára ment az első perctől fogva.
Az se volt igaz, mikor Sárával beszélt a beszállás előtt, hogy nincs benne semmi izgulás, se félelem az ismeretlen világtól. Majrézott pedig, nagyon is, mindennek a tetejében még az is nyomasztotta, hogy nagyon összeveszett az anyjával indulás előtt. Búcsúzóul még azt is a fejéhez vágta az anyja, hogy ő csak egy semmirekellő, aki kihasználta őt mindig, mióta megszületett. Nem értette, mire akadt ki annyira, ilyet még sose mondott azelőtt, hisz nem a világ végére akar elmenni.
Most szerencsére sikerült az ablak mellé ülnie, és nézhette az alatta lévő tájat, amelyet sűrűn eltakart szeme elől a látómezőbe becsúszó felhők árnyéka. Mikor kibukkant újra a táj, színesen, ragyogón, mintha ő festette volna ki temperával a folyók vonalát, ugyanúgy, mint kisiskolás korában, a vonalak, foltok, színek kavalkádját. Mosolygott az előtört emléken, de hirtelen rossz kedve lett újból a valóságtól, hogy öt hónap után egyedül utazik vissza a barátja nélkül, egy kis kézipoggyásszal, pár fonttal a zsebében. Mikor felhívta Sárát, hogy segítsen rajta, akkor már csak ő volt az utolsó reménye.
Emlékezett a barátnője szemrehányására, meg az utolsó tanácsára is: „- Menj a magyar konzulátusra, az majd segít rajtad!"
Pedig minden úgy nézett ki, hogy gond nélkül indul számukra a londoni kaland. Még otthon lekötötték a szállásközvetítővel az albérletet, kint meg úgy tudták, minden tök egyszerű, nem gond munkát találni. Elég, ha fogják magunkat, és besétálnak az agencykbe, és hipp-hopp, máris kapnak munkát.
Emlékeiben megjelent Luton reptere, ahová megérkeztek.
Nem volt semmi várt nagy ellenőrzés. Egyszerű formaság, iratellenőrzés csak, hiszen uniós tagállamból érkeztek. Még otthonról interneten megrendelték az autót, ami majd a szállásukra viszi őket. Féltek fejest ugrani a tízmilliós lakosú város forgatagába. Kicsit más lesz, tudták, mint Pest. Csak egy volt biztató, hogy értették az angolt. Később rájöttek, ez nem elég, mert mindenki más akcentussal beszélte a nyelvet. Volt, akit meg se értettek, csak sejtették, mit akar mondani.
A telefonjukra megérkezett az SMS, a kijáratnál várja őket a megrendelt autó. Tényleg ott volt a sofőr, kis táblát tartott a kezében, rajta a nevükkel. Pár dolgot levetettek magukról, mielőtt beszálltak, mert fojt róluk a víz, annyira melegük lett. Beültek az autóba és várták a csodát, a metropolis varázsát. De valahogy elmaradt minden, csak a végtelennek tűnő utat látták maguk előtt, amin mentek. Később feltűntek a házak… egyformák, egyszintesek, sehol egy felhőkarcoló, sehol semmi különös jel, ami arra utalna, hogy megérkeztek a brit fővárosba. A nagy London, mint egy szégyenlős mademoiselle elbújt előlük. Aztán elég szövevényes út után megérkeztek a szállásunkra. Ugyanolyan sorház előtt állt meg az autó, mint amik mellett addig elhaladtak. Kifizették a sofőrt, ott álltak a poggyásszal a ház előtt, csalódott arccal néztek egymásra.
– Hát itt vagyunk Kira, semmi pánik, ez csak a kezdet! – nevette el magát Zotya. – Ne nézz úgy rám, mintha szellemet látnál!
Hosszan nyomták a csengőt, mire ajtót nyitottak. A kitárult ajtó mögül egy barnabőrű férfi nézett kíváncsian kifelé. Nehezen megértették egymást. A pasas román volt, úgy törte az angolt, mint más kalapáccsal a követ.
Mutatta az utat a házba, nyitotta a szobájuk ajtaját. Mikor benéztek a szobájukba, máris megrémültek. A szobának nevezett helyiség, egy ablaktalan lyuk volt, egy nagy ággyal, falon fogassal, és egy méter szabad területtel a közlekedésre.
– Na, ne! Ez a lyuk százhúsz font egy hétre? – kiáltott fel Kíra dühösen.
– Van hol lefeküdni, nyugi, ha lesz meló, továbbállunk. Érted? Nyugodj már le! – szólt rá ingerülten Zotya, mert már előre tartott a soron lévő hisztitől.
Kereste a fürdőszobát, mikor megtalálta, boldogan benyitott, de azonnal megdermedt az ajtóban. Odabent egy alsónadrágos fazon riszálta magát, közben elmélyülten a mosdó feletti tükörben nézegette magát. Meztelen felsőtestét ruhaként fedte a tetoválás.
– Helló! – vigyorgott a belépő lányra a férfi – Nem baj, ha nem kopogsz, nem vagyok szégyenlős.
– Helló. Bocsánat, már itt se vagyok, nézegesd csak magad! – válaszolt vissza illedelmesen, fontosabb dolga lett hirtelen, indult az illemhely felé. Miért is ne, az is foglalt volt, pont abban az időben.
Ott állt előtte, toporgott idegesen, muszáj volt bejutnia.
– Hányan laktok itt? – kérdezte a vécéről kilépő fiatal nőt megszokásból, magyarul.
– Magyarok vagytok ti is? – nevetett a nő – Veletek együtt? Ketten jöttetek? Akkor tizennégyen. Amúgy nyolcszemélyes a szállás. A kis szobában vagytok ezek szerint. Örülj, hogy a kicsit kaptátok, hozzánk betettek egy román csajt, nem is ismertük. Megoldottuk. Kifordítottuk a szekrényt, mint egy paravánt. Majd megszokjátok, csak egy fazon horkol nagyon, ja, és ne ijedjetek meg, sok a svábbogár. De zaklatjuk miatta egyfolytában a tulajt!
– Azt mondtad tizenketten? Remélem, nem csak egy klotyó van összesen? – háborodott fel Kira.
– Eltaláltad, csak egy van. Nem kell izgulni, mindig úton vagyunk, van, aki éjszakás, vagy éjfélre ver haza. Szóval ki lehet bírni.
– Már aki kibírja! – húzta be maga mögött a vécé ajtaját. – Ez egy lepra hely! – állapította meg keserűen. – Mit mondott, svábbogarak?
Ennél több már nem is kellett neki, de még kapott hozzá, hogy nehogy azt higgye, hogy szűkmarkúan bánik vele az élet. Rátett egy lapáttal az önbecsülésére az undorítóan rossz szagú, mocskos vécé, ahová végre bejutott.
– Na, nem ezért jöttem ki Londonba, hogy visszakerüljek a középkorba! – dohogott magában, míg körberakta a vécéülőkét papírral.
– Minél előbb el kell húznunk innen, egy normálisabb helyre. Nem ezt ígérték! Semmi nem olyan, mint amit a szerződésben aláírtunk.
Dühöngött még akkor is, mikor visszaindult a szobájukba. A folyosón meglátta, hogy Zotya kint beszélget három nővel.
– Úgy látszik, mint mindig, itt is hamar sikerül neki az ismerkedés – gondolta még mindig idegesen.
– Gyere! – integetett felé a barátja – Bemutatom a barátnőmet – fordult azután a három fiatal nő felé.
Kölcsönös bemutatkozás következett ezután.
– Helló, Kíra vagyok.
– Anna vagyok.
– Én meg Iza.
– Julcsi.
– De sok magyar van itt, ez nem igaz! – lepődött meg Kíra.
– Hát, vagyunk egy páran. De igazából a tulaj is magyar, ezzel szedi degeszre magát, hogy a saját kéróját adja ki – válaszolt Iza, aki a többiekhez viszonyítva nagyon szép arcú, szőke lány volt, és mellé még csinos is, ezt azonnal megállapította róla.
A bemutatkozás után folytatták a félbemaradt témát, ami persze, hogy London volt, és minden információ arról, hogyan lehet ebben a bazi nagyvárosban talpon maradni.
Megtudta, hogy a három lány már kint van két hónapja, mind a hárman a Hilton szállodában takarítanak, szobalányként. Egymás szavába vágva próbálták elmagyarázni, mi a legfontosabb, amit tudniuk kell.
– Legelőször is le kell jelentkeznetek minél hamarabb a munkaközvetítőnél, de fontos, hogy legyen CV-éd és referenciád. Nagyon klassz, hogy beszélitek a nyelvet, úgyhogy nem lesz gáz. Szerezzétek be a közlekedési kártyátokat, kell bankszámlát nyitni, arról lehet mindent feltölteni. Aztán, ha van munka, akkor figyeljétek, hogy az adózásotok, és a társadalombiztosításotok rendben legyen. Ja, és ajánlom, ne reménykedjetek, hogy tudtok rendes bankszámlát nyitni, a bankok a bevándorlók miatt nagyon óvatossá váltak. Rengeteg papírt kérnek, ezért például én nyitottam egy pasport-acontot, aminek a lényege, hogy havi nyolcfontos kezelési költséget vonnak, de csak egy évig. Amennyiben látják, hogy rendszeresen kapsz rá munkabért, legkésőbb egy év múlva átállítják normális számlára – hadarta Iza a tennivalókat.
– Figyu, van egy fickó, tudom az elérhetőségét, mindent megcsinál ötven fontért, még angol referenciát is gyárt, nekem is ő csinálta, mikor idejöttem. Ne tudd meg, olyat mintha három éve itt dolgoztam volna. Az ügynökség nem ellenőrzi, ne féljetek! – jött a segítség Julcsitól.
– Na, félóra múlva hozzuk a telefonszámokat, kiket hívjatok fel, addig szusszanjatok egyet! Ja, nem egy frankó hely, biztos észrevettétek, de jól elleszünk. Persze először mi is le akartunk lépni innen, de a jobb helyeken nagyon drága az albérlet, viszi a pénzeteket, száznyolcvan fontot is elkérnek egy hétre, amúgy meg... ti tudjátok.
A három lány hamar lelépett, fontos elfoglaltságra hivatkozva, így hát ők is bementek a saját szobájukba.
A bőröndök még kibontatlanul voltak az ágyukra rakva. Egy darabig nézték a helyiséget elgondolkodva, hogyan is lehetne lakájossá tenni arra az időre, míg benne élnek. Végül rájöttek, hogy nincs is hová kirakodni semmit.
– Akkor a bőröndök lesznek a szekrényeink! – szedte le őket Zotya az ágyról és a fal mellé lerakta mindet.
A repülő kissé megbillent, talán egy légörvény miatt. Kira kizökkent a gondolataiból egy pillanatra, lehunyta a szemét. Érzékelte, hogy nincs semmi baj, a repülő nyugodtan siklott tovább a kék-tengerben. Visszatért az emlékeihez, azokra a hónapokra, mikor diplomával a zsebében szállodában dolgozott Londonban, mint szobalány.
– Nagy karrier, mondhatom! Én hülye, csak a pénz miatt ennyire lesüllyedtem. Ez az én formám… – sóhajtott fel. 
Ott a híres, nagy metropolisban hiába volt diploma a zsebében, hiába beszélt angolul, elsőre csak a szobalányságig tudott eljutni, ez volt a karrierjének a csúcsa. Persze még volt választék, kereshetett volna mosogató vagy konyhai kisegítő munkát például. Ezek a szakmák voltak az összes külföldi munkakeresőben.
Zotya se kezdte fényes karrierrel, sikerült egy kórházhoz bejutnia kertésznek, vagy lehetne bárminek nevezni, talán mindenesnek. A panelgyerek azt se tudta, melyik végén fogja meg a lombfúvót, vagy hogyan működik a fűnyíró. De ment, mert ezt a munkát sikerült leghamarabb megkapnia.
Eltelt vagy tíz nap, mikor az ügynökség felhívta, hogy van hely egy szállodában. Majd kiugrott a bőréből örömében, már nagyon fogytán volt a pénzük. Még Londont se látták igaziból, csak a munkát keresték.
Mikor már száz százalékig tudták, hogy összejött nekik a meló, csak akkor szánták rá magukat, hogy szétnézzenek kicsit a városban. Mikor a munkavállalói engedély is a zsebükben lapult, úgy döntöttek, ideje megnézni, hol is vannak egyáltalán.
Nem akartak eltévedni, ezért egy pavilonból kértek ingyen térképet és elindultak várost nézni. Elsőre megállapították, hogy nagyon szép város London, na meg hatalmas.
Hamar rájöttek arra is, hogy a közel tízmillió lakosú London egy igazi Bábel. Nagyon sok ember van az utcákon, a legtöbbjük színes bőrű. Nézték az utca forgatagát és lassan úgy érezték, hogy igazi angol nincs is köztük.
– Lehet, mind leköltözött vidékre, és hagyják, hogy a sok éhenkórász bevándorló dolgozzon a városban! – állapította meg Zotya okoskodva. – Rengeteg itt a bevándorló, a legtöbb arab, de szerintem nincs olyan ország, ahonnan ne jöttek volna, azt mondják keletről sok a román, a lengyel.
Hát igen, furcsák voltak az emberek, és furcsák a szagok is, hisz a világ valamennyi fűszere és zöldségféléje, gyümölcse megtalálható volt a városban.
Bármerre néztek, fotózó turistákat láttak, kínaiakat a Westminster Apátság előtt, koreai csoportot a Big Bennél, a szállodáknál. Képet készítettek még a járdáról, a fákról, a lámpaoszlopokról, mindenről, tán még a lepottyantott galambszarról is.
Felültek egy városnéző kisbuszra, ezek is emeletesek voltak, és csak negyedrészig fedettek, egy ilyenről nézték végig a nevezetességeket.
A nap végén ott álltak a Temze partján összeölelkezve, és úgy érezték, hogy életük legcsodálatosabb pillanatát élik át abban a percben. A Temze szürke hullámai nyaldosták a parti köveket, nézték elérzékenyülten a folyón túl lebukó bíborszínű napot.
– Valahol arra van Magyarország – sóhajtott fel Kíra.
folyt...

2018. január 14., vasárnap

A csend is más



A csend is más… Pedig ugyanúgy csend. A szó, a hang hiánya. Mégsem ugyanaz. Mert nem mindegy, kivel vagy csendben. És miért. A csend lehet teljesen süket. De lehet hihetetlenül zajos. Lehet benne nyomasztó üresség, de lehet benne madárdal, tengermoraj, erdősusogás, esőkopogás, szerelmes suttogás. Bármi lehet. Mert csak attól függ, kivel vagy csendben.


Csitáry-Hock Tamás

Katerina Forest: Eldobott lelkek


Kezem a válladon, ölellek,
ígérem, hogy mindig megvédelek.
Önmagam sem értem, hogy miért tettem
szent esküvést, hogy az életed része leszek.
Talán fentről az Isten szólt hozzám: – Indulj!
Számodra ott a kijelölt út! Sziklákon fogsz járni,
omladozó hegyoldalon, üvegszilánkokon.
De erős lesz a hited, nem érzed a fájdalmat,
mikor az úton végig haladsz.
Kijelöltem az életed, eldobott lelkek
gyűjtője leszel!

2018. január 1., hétfő

Katerina Forest: Katerina Forest: Gender Jézus!

Katerina Forest: Katerina Forest: Gender Jézus!: Kint szürke köd mocska ragad az utca kövén, fekete varjak károgását szórja a szél. Harang kondul, halottnak zenél, érces ritmusa be...